Vargha Gyula: Tinódi halála

Sebők, a lantos, amint poroszkált
Eger felé fakóján,
Portyázó spáhik ütöttek rajta
Egy domb kapaszkodóján.
Irgalmas pórok félhalva lelték,
S bevitték durva kólyán.

Rossz szalmaágyon hánykódik lázban,
Enyhet az éj se hoz rá.
Ágyában árnyak zsibongva járnak,
El-elváltozva torzzá.
Verseket mormol, s kezével mintha
Lantot pengetne hozzá:

„Jaj szegény ország, bús Magyarország,
Van szörnyű siralomban.
Pogánynak préda… Bolond keres csak
Galambot a sólyomban…
Villámló kardok… Hej, mit akartok?
Nincs pénz a tarsolyomban.

Magas part üsse udvarbírákat,
Üsse, ahol csak vannak;
Miért nem adnak magamnak jó bort,
Szénát, zabot lovamnak?
Lám, úri rendek reám figyelnek,
Nagy becse van szavamnak.

Én jó uramnak, Török Bálintnak
Vagyok lantos diákja;
Hőst nála jobbat és bajnokabbat
Anya nem szült világra.
Sötétben fénylő szép csillagunk ő,
A daliák virága.

Sírhatsz Fejérvár, Lajost szegényt már
Viszik nyughelyére.
Király a vajda, nevetnek rajta,
Száz kéz mutat feléje:
A koronája, nézd csak, hogy billeg,
Nem termett a fejére.

Magyar magyarra mért törsz agyargva,
A két király kegyéért?
Csókolja János király a szultán
Kaftánjának szegélyét;
Dúl a tatárhad, de várhatd, várhatd
Vendég-király segélyét.
 
Füst, láng csap égre, elsápad fénye
A félénk csillagoknak,
Rémes világgal, vérszínű lánggal
Égő falvak lobognak,
Halók hörgése hallik, s nyögése
Pányván hajtott raboknak…

Hős volt, erős volt… Török Bálintot
Erő nem ejtheté meg.
Most özvegy, árva siratja vesztét,
Meg ez az árva ének.
Csel tőrbe vitte… Magyar, ne higyj te
Hitetlenek hitének.

Félre viszályunk, mind harcra szálljunk,
Hazánkért halni készek,
Kopjára, kardra! Csak rajta, rajta
Végvári jó vitézek!
Itt a pogány, mit aprítni, vágni
Beh szörnyű kedvet érzek!”

Sebők, a lantos, felszökken félig,
Vad lángtól átnyilalva,
Fakó szemével meredten bámul
A hold-sütötte falra,
De vére buggyan, egyet hörög még –
És hátracsuklik halva.