Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz
Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom…
Nem, nem barátom… Megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.
Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom;
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom.
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te léssz sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.
Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben bizalmam,
Mert éltemben sokszor, ah,
Oly sokszor megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyújtották,
Ledöntötték ez emberek;
Romjai között egy ép oszlop van:
Te állsz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.
Szentül hiszem, ha a világ
Elfordul is szívemtül,
Ha a világnak ajakán
Rám átkok átka zendül:
A te ajkaidról akkor is még
Reám csak áldás lebben el…
Ha az egész világ egy kéz lesz,
Mely eltaszít, miként dögvészest,
Kezed még akkor is ölel.
Tudom, hogy így tesz a világ,
Hogy így fog tenni vélem.
Fejemre köveket hajít,
Míg éltemet leélem,
S hóhéraim, ha halva fekszem,
Agyonverve, egykoron:
Koporsómhoz majd odalépnek,
S melyet előbb megkövezének,
Babérral födik homlokom.
Oh, e babér, amellyel
A világ magát gúnyolja,
Ez a babér, ez a babér
Velőm égetni fogja,
De nem soká tart égetése…
Te lelkem megmaradt fele,
Hozzám te szinte eljövendesz,
És koszorúmra könnyet ejtesz,
S eloltod lángjait vele.