Jánosi Gusztáv: Zrínyi Ilona búcsúja

Szabad vagyok hát, szabad igazán?
Öledre szállok újra szép hazám.
Látom immár lobogni fátyolod…
Oh jaj! Te nagy halottad gyászolod!
El, el… Ne lássam halvány képedet…
Hazám, Isten veled!

Búsan köszönt a büszke várorom,
Mely v íni látta karom egykoron
És a mező, hol vívták a csatát…
Vér és mező most némán is kiált:
El, el, e föld nincs többe helyed,
Hazám, Isten veled!

Fülembe zeng az ágyúk hangja még;
Miként ha újra harczajt hallanék:
A harci mén békétlenül nyerít,
Már hallom a csatázók fegyverit…
Oh jaj! Ne ámíts, csalfa képzelet.
Hazám, Isten veled!

Élhetnék még itt talán boldogon,
Fény, dicssugár övezné homlokom,
A múlt emléke fényt vetne reám…
Mit ér? A sugár, melyről álmodám,
Borult egedről, ha rám nem nevet. –
Hazám, Isten veled!

Elém kerül a szellő, a patak
Esengve kérnek el ne hagyjalak.:
A lomb susog: hideg a nagy világ’
Vérzik szívem, lelkem maradni vágy…
De csörgni hallom rabbilincsedet.
Hazám, Isten veled!

Zúgó vihar kísér. Elémbe vet
Egy lombjavesztett sárga levelet;
Fülembe zúg: veled egy sorsa van,
Bolyongni búsan, árván, hontalan,
Hol nincs napsugár, nincsen kikelet…
Hazám, Isten veled!

Ki az ágvesztett lombot kergeted,
Végy szárnyaidra, zúgó fergeteg;
Vigy el magaddal. Egy más ég alatt
Nem éget tán e kínos gondolat.
Idegen földön, hideg hant felett
Az elvérzett szív kint, gyönyört feled…
Hazám, Isten veled!