Takáts Gyula: Magyarok

Vidám hegedű szól a fák alatt,
    és hallgatja a sok legény.
Arcukat jóságosra keni át
    a csendes vasárnapi fény.

Tanyák, lovak és apró gyermekek
    forognak bús szemük előtt,
s a gépek oldalán ragyogni látják
    a messzi, csordás legelőt.

Bent bőg a rádió, s a bamba drót
    parancsra vár, míg idekint
édes, dohányos álmokat pödörnek,
    feledve minden földi kínt.

Így füstölögnek, ekképpen mulatnak
    a feszes szolgálat alatt,
Idézgetvén a lányok derekát
    s a trágyagőzös falvakat.

Csak üldögélnek tehetetlenül,
    s mint foszló, meleg gomolyag,
A földjeik felé, úgy omlik róluk
    a tisztafodru gondolat.

Szemükben tág ugar, beteg csikó,
    aztán langyos patak terül.
Tudják, a földön kint rohad a krumpli,
    mint átlőtt test, ha földre dűl.

A minden-mindegy arcukon legel, de
    mint zsarnok gépben a kerék
és kar: úgy ugranak, ha bőg a jel,
    s értük könnyez a szép vidék…

Az erdők, fák s a vakoló-homok
    siratja jó, dolgos kezük,
amint a szántón hajrázva rohan
    szép barnaképű ezredük.