Vargha Gyula: Rákóczi temetése

- Történeti kép -

Ezernyi szép csillagtól ég
A menny kék sátora,
Hullámit lágyan rengeti
Az alvó Mármora;
Egy gálya úszik csöndesen
A tengeren tova.

Vitorla jó széltől dagad
Az evező pihen,
A gályarab, mint kődarab
Ül némán, hidegen…
Közepén feketébe vont
Koporsó, dísztelen.

Ott Csáky és Mikes s nehány
A bujdosók közül,
Koporsó mellett komoran
Födetlen fejjel ül,
S fejdelmökért titkon kezök
Egy-egy könnyet törül.

Néznek az égbe mereven…
A víz tompán zuhog,
Oldalt búsan sötétlenek
A parti ciprusok,
S az éji szél a habokon
Szomorú dalt susog.

Néz Csáky néz – s a barna víz
Úgy tetszik, vérpatak;
A hősi harc: gyász és kudarc,
Előtte vert hadak…
Mikes: szerette jó urát,
Rákóczit, látja csak.

Oh, érte bujdosik csak itt,
Hol kenyeret az ád,
Ki sokszor dúlta vak dühvel
A szép magyar hazát,
S magyar raboktól vonva jár
Az evezős naszád.

De érzéketlen ül a rab,
Kit rongy alig takar,
Mind torzalak, csapzott hajak,
Kitárt mell, puszta kar;
Szülő honát és rokonát
Rég elfeledte hajh!

Nagyot kanyarul a hajó,
S feltűnnek hirtelen
Sztambulnak fényes tornyai,
A hely, hol jeltelen
Sírjába tér a bujdosó
Megfáradt fejdelem.

És Csáky nyög: „Oh hős urunk
Idegen föld takar,
Jött-ment az úr, s téged kitúr
Hazádból is, magyar,
Véred s javadban kényeként
Turkál a bősz agyar.

Leáldozott végkép fogyó
Reményünk csillaga,
Nincs már remény, török segély
Meg nem segít soha,
s láncát letépni a magyar
Erőtlen egymaga!”

Majd felzokog a hű Mikes:
„Védelmezőnk, atyánk!
Miért hagysz el oh, kik tégedet
Soha el nem hagyánk,
Miért borítasz ily nehéz,
Nagy bánatot reánk.

Nálad nélkül pásztortalan
Elszéledt nyáj leszünk,
Török föld várja csontjaink’…
Jobb is, ha itt veszünk,
S török segélyt átkul szegény
Hazánkra nem viszünk.”

Nyugodt az éj, elült a szél,
Vitorla nem dagad,
S török tiszt füttye felsüvít,
S az ötven gályarab
Emelkedik egyszerre mind,
És evezőt ragad.

S sorban a sok nehéz bilincs
Megcsördül a rabon,
A nagy lapát suhogva vág
Barázdát a habon,
És meg-megrántja iszonyún
A kart, mely rajta van.

És csörg a lánc és hörg a mell,
Mily szörnyű gyász-zene…
S mintha a csillagok közül
Búsan tekintene
Rabokra s bujdosókra le
Rákóczi szelleme.

1906