Tompa Mihály: A fogoly

- 1702 -

Rákóczit most viszik
Át a Rábca hidján,
Szerencse megcsalá,
Benne igen bizván.
Tele van a hídfő
Bámész sokasággal:
A nép, nagyok estén
Bámulni nem átall.

Ki volt ekkoráig?
S mi történik véle?
Ahány ember: a szó
S jóslat annyiféle.
Nem cserélne senki
Most a büszke úrral;
Egy meghitt pillantást
Száz szem visszaútal.

A bámuló nép közt
Két halász is látszik,
Egyik nagyon vén már,
Csak gyermek a másik.
Gyékény-kosarukban
Csapkod már egy sígér;
De érte már senki
Egy batkát sem ígér.

,Nagyapám! bedobom
Már ezt a Rábcába!'
«Csak hagyj békét, fiam,
Lesz annak gazdája!
Ha el nem kél addig:
Add azon vitéznek,
Kit fogolyképen, a
Hídon átkisérnek!»

Ugy-is lett. A hajdúk
Szétnyomják a népet,
Midőn odaér a
Fegyveres kiséret;
Meggátolnák benne,
De fürge a gyermek:
Átnyujtá a halat...
- S nagyapjánál termett.

Az elmerült vitéz
Amint feleszméle:
Nem tudta, hogy jutott
A hal a kezébe?
Széjjel-nézett... aztán
Lángba borult arca,
Valamely, lelkében
Támadt gondolatra.

S szólt: Fogoly vagy, jó ha
Fogoly vagyok én is...
Amiképen te jársz:
Akkép járjak én is...!
S a folyam vizébe
Levetette gyorsan.
Elúszott a sígér,
Ki tudja már, hol van?!

Kik tanúi voltak
Az egész esetnek;
Kiváncsian a vén
Halász után esnek;
Még előbb itt állott...
Hová tudott lenni?
Kérdezik, nyomozzák...
De nem látta senki!

És ugy beszélt a hir
Kevés idő mulva,
Hogy a fogoly vitéz
Szabaddá lett ujra.
Szerencséjét, sorsát
Önkezében tartja, -
És a csatasíkon
Villog fényes kardja!