Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén [II. rész]

    A harang és csöngettyű használata

Csikóra való csöngettyűk    1. Lovaknál:

    A Duna-Tiszaközén ménesben, lóra sohasem tettek csöngettyűt, csak a kolompnak nagyobb formáját, a harangot. Leginkább öreg, meddő kancát választanak ki, amely nem szalad előre úgy, a ménes közepén tartózkodik és harangja szavával összetartja. Sokat ért egy ilyen jó vezető harangos ló a ménesben, mert sok fáradságtól mentette meg a pásztort. Ménesben egy vagy két ilyen vezető harangos lovon kívül, csak kivételesen tettek még harangot vagy kolompot kószálóra, vagy bitangolóra. (Már itt megemlíthetjük, hogy ménre, bikára, kosra sohasem tettek, sem kolompot, sem csengőt. Ezek csak szépirodalmi íróink tévedései. L. Jókai: Sárga rózsa.)

    A ménesben járó lovaknál a kis csikóra nem tettek sem csöngettyűt, de háznál, tanyánál lévő kezes lovakra azt lehet mondani mindig. A kis csikóra tett csöngettyűnek rendeltetése az, hogy az anyja, akár kocsi előtt, akár legelés közben, ha csikaja csengője szavát nem hallotta, nyerített neki, egyszóval a csengő szava után kereste. Meg kell még említeni, hogy ezelőtt jó pár évtizeddel a kocsislovak hámjára kisebb csöngőket kötöttek. Ezeket urak, vagy hivalkodó gazdák pompa gyanánt használták. Éjjel, sötétben, homokon, ahol a kocsi zörej nélkül járt, talán volt némi jelentősége, hogy egymásba ne hajtsanak. Gyermekkoromban már csak szánkóba fogott lovaknál volt ily csengettyűk használata szokásos.

     

Marhára való csöngettyűk    2. Marháknál:

    A csöngettyű és a kolomp használata a gulyában járó marhánál, az ökrök legeltetésénél és szekér előtt volt a legáltalánosabb és legelterjedtebb. Gulyások és béresek voltak a szépszavú, messzehangzó csöngettyűk rajongói.

    A gulyák csöngettyű szava adta a pusztai alkonyatnak, éjszakának zenéjét. Emlékeim között nem tudom a puszta hangulatát a gulyák csöngettyűszava nélkül felidézni.

    A gulya nagyságához képest 15–20 csöngettyűt és egy-két kolompot használtak. A pásztor egy-egy gazda 30–40 db összeszokott jószágai közül egyre tett csöngettyűt, ennek szava összetartotta a többit. Bitangra, kószálóra, éles, messzehangzó csöngőt vagy harangot tettek. Éjjeli legeltetésnél a szundikáló pásztor, béres könnyen észrevette, ha a jószág kárba indul, mert másképp szólt a csöngő a nyugodtan legelő jószág nyakán, mint a fejét felütve megindulón.

    A gulyában lévő harangok és csöngettyűk a számadó tulajdonai. Ritkán történt meg, hogy a gazda jószágaival annak csöngettyűje is kikerült a pusztára. Ha szépszavú volt, nem került az vissza többé a gazdához. A gulyások messze földre elmentek a szépszavú csöngők után, s ugyancsak szemesnek és ébernek kellett lenni a béresnek, hogy azt le ne vágják. A béres a szekérderékban nem szundíthatott el, ha szépszavú csöngői voltak, mert még a szekér előtt sétáló ökör nyakáról is levágták.

    Göbölynél, csordánál inkább a több kolomp használata volt általános.

    A gulyás ismerte csöngettyűi szavát, tudta, mely jószágon melyik van, sötét éjszaka a csöngettyűk szaváról ismert rá: „erigy már, nem hallod, a Deák uram babos tinaja igyekszik el a falkától!”

    Hangja szerint megkülönböztetett a pásztor sivítós, jajgatós, rezgős vagy dongószavú csöngettyűt. Mások élessszavú, gunaras és mélyszavúakat ismertek. A kecskeméti pásztoroknál a XIX. század végére egy általánosan elterjedt ismeret és szokás alakult ki a gulyacsöngők szavára és használatára. Eszerint egy gulyában kellett lenni bölömbös, vastag, félvastag, gunaras, vékony, vékonygunaras és fütyülőszavú csöngettyűknek és e csöngettyűkhöz egy-két harangnak. Ezek adtak együtt igazi szép csöngettyűszót, melyet cimpalomnak neveznek.

    Ha a pásztornak a pusztán éjszakai legeltetésnél szüksége volt harangra, csöngettyűre, még inkább volt arra szüksége a tanyaföldeken ökreit legeltető béresnek, mert a kis darab legelőkön könnyen ment az ökör kárba.

    Mihelyt tavasszal az ökör a jászol elől szabadult, előhozták a kamrából, padlásról a csöngettyűket és azokat pároztatva, megkapta egy-egy béres a maga két csöngettyűjét. A pároztatás úgy történt, hogy összeválogattak két-két összevágó szavút, amelyek azonban mégis egymástól hangban eltértek, egy akkorddal magasabb szavú volt egyik a másiknál. Volt öregbéres, ki bolondja volt a csöngettyűknek, ő maga is vett s tartott ilyeneket. Az ilyen azután, ha a gazda valamely csöngettyűje nem illett a többi közé, addig dörmögött, „hogy inkább törje össze azt a rötyögőt, de ne engedje elcsúfítani a többit”, amíg a gazda engedett. Máskor a gazda volt hozzáértőbb s rászólt az öregbéresre: „Vedd le azt a sivalkodót, hiszen elrontja az egészet.”

    A jászol előtt az ökrön nem lehetett csöngettyű, mert összetörte volna. Ezért használata az ökörnél tavasztól őszig volt szokás. Ugyancsak ezért a szekérbe fogott ökröknél mindég csak a két elsőn használtak csöngőt, mert fordulásnál, megállásnál a hátsókon lévő csöngettyűket a járommal összetörték volna.

    Úgy tartják, hogy szépen szól a csöngő a legelő jószágon, de legszebben a szekér előtt sétáló címeres ökrön. Ez volt az igazi büszkesége a gazdának, béresnek. Kisebb gazdaságokban ökörlegeltetésnél a 6–8 csöngettyűhöz egy-két harang is dukált. Így volt ez illő. Kecskeméten iga előtt, szóval szántás és egyéb munkában, nem használták a csöngettyűt, viszont a Kiskunságban használata ilyenkor is általános volt.

     

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZTTrikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf