Sinka István: Béke

A lángoló
mezsgyék tüskin járok, és
nézem a
kalászok fényjelét,
a boglyák barna hátát
s hajlongó véremet, a
rőt hajú parasztot, ki,
mint kincskereső
örök, nagy varázsló
a naptól aranyba font
barázdák csillogó
porszemében lépked.
Arca bronzult síkján ott
vibrál
a régi szélmalmok lágy kelepelése,
tűzszívű asszonyának
fénnyé olvadt csókja,
mely
napjaiba tiszta, égi békét dalol.
Nézem… nézem ezt a
nagy varázslót.
A porból
roppant kincset
emel most a napba:
az arany testű első, sárga búzakévét,
mibe már
ott bizsereg a
lányok csípőjének
dallamos ringása
és az
erjedő kovászok
vérré szentelt íze,
szívek dobogása és
áldott, új hajnalok
napverő hozsannája…
Nézem… nézem ezt a
szent varázslót,
ezt a bronzkarú főpapot.
S amint tőle
elfordulok, látom:
marokba szórt kévéi már áldottan pihennek.