Valentyik Ferenc: Mády Ferenc, a dabasiak lokális poétája
Dabas helytörténetének abszolút egyedi fejezete az első verseskötetét 1897-ben kiadó Mády Ferenc alsó-dabasi kisnemes, földbirtokos életútja és költészete. Hatvanhárom évesen olyan elementáris sikerrel mutatkozott be, hogy a köteteiből komoly sajtóperek lettek, s alkotásait védve, élete alkonyán nem győzött ügyvédekhez és bíróságra járni. Időt és pénzt nem sajnálva küzdött, mégis a becses példányok százai végezték a tűzön, csakúgy, mint a legnagyobbaknak. Naiv módon ugyanis leírta a környezetében tapasztalt fonákságokat, a nagybetűs IGAZAT, mely már akkor is a legnagyobb bűnök közé tartozott.
Nagykőrösön született 1834. november 15-én, szülei, Mády Ferenc és Borlha Zsuzsanna negyedik gyermekeként. Alsóbb iskolái elvégzése után máris dolgozni, gazdálkodni kezdett, mert a földművelésből élő családjának körülményei nem tették lehetővé további képzését. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeit a legfogékonyabb korban, 14-15 évesen élte át, és a nagy időkben egész életére szólóan feltöltődött a hazafiság eszményeivel. A Bach-korszakot országosan jellemző passzív rezisztencia éveiben gyermekként határozott ellenszenvet érzett az elnyomók iránt és a maga eszközeivel küzdött is ellenük. Mint főkolompos, 1850-ben, kőrösi pajtásaival összefogva, a báltermet a falak mentén rejtett módon jóféle csípős paprikával előre meghintve tönkretette az osztrák katonatisztek farsangi bálját, egyúttal a velük együttműködésre hajlandó magyar családokat is megszégyenítve. (Az eset jelentős részben Vay Sándornak köszönhetően „A paprikás bál” című történetben leírva maradt fenn, mely a Pesti Hírlap 1907. február 3-i számában látott napvilágot.)
Az 1854-es esztendőben, húszévesen besorozták a Lichtenstein herceg nevét viselő 9. huszárezredhez. A nem kevesebb, mint nyolc, Csehországban töltött katonaévét „A korbács” című önéletrajzi regényében örökítette meg. Ebben megismerhetjük az osztrák parancsnoklású hadsereg mindennapi életének mozzanatait, s az is kiderül, hogy a poétaság is itt kezdődött. A legnagyobb sikert a következő ötsoros kisvers hozta, melyhez még dallamot is komponált:
Kint laktam a Tisza partján cserenybe’
Levegőből volt a házam teteje.
Gulyás voltam, huszár vagyok,
Szép paripán lovagolok,
Mégis boldogtalan vagyok!
Az utolsó sorból lett a baj, ugyanis katonatársai hadgyakorlatról vonulva úton-útfélen énekelték, ami feltűnt az osztrák századosnak, és nyomozást indított. Így jutottak el Mády káplárhoz, és jól meg is büntették, mert a boldogtalan huszár, a szomorú nóta rontja a hadi morált. Sőt, még spiclit is küldtek rá, aki figyelte, hogy vajon foglalkozik-e még lázító dalok írásával? Így aztán elővigyázatosságból jó időre felhagyott a költészettel. Nem volt ez akkor nehéz döntés, mert a cseh lányok között nagyon kapós volt a daliás magyar huszár, mondhatni valósággal sort álltak érte, így főként körükben „vitézkedett”. Későbbi visszatekintései során ebből számos költemény született, melyek egyik jellemző alkotása az „Amikor én hajdanába…” címet kapta:
Amikor én hajdanába,
Huszár voltam Csehországba,
Csinos volt a huszár ruhám,
Táncolt a sárga paripám.
Visszagondolok a múltra,
A kedves szép cseh lányokra,
De milyen csinosak voltak,
Este ketten-hárman vártak.
Mondhatom, hogy nyolc év alatt,
Kalandoztam nagyon sokat.
Megtörtént, hogy egy faluba,
Több leányka várt a légyottra.
Ha jöttek a mulatságok,
Rám öt-hat lány várakozott.
De én nem jöttem zavarba,
Vittem őket, sorba táncra.
Ha elmentünk más faluba,
Kezdtem a kalandot újra.
Asszonyra nem is gondoltam,
Csak a lányok után jártam.
Ha az a pénz együtt volna,
Mit költöttem a lányokra,
Bizony szép kis összeg volna,
De csak úgy, ha együtt volna.
A cseh lányok szépségét azonban az egyik huszártársa nővérének fényképe mégiscsak felülmúlta. Addig-addig nézegette a képet, míg ismeretlenül is beleszeretett az alsó-dabasi születésű Torjay Kiss Ilonába. 1861-ben leszerelt, majd utána rövidesen meg is házasodott, mert Ilona is viszontszerette már az első találkozásuk után. Alsó-Dabason telepedtek le, első gyermekük, Gyula, 1863-ban született. Őt 1870-ben a kisebbik fiú, László követte. Mindkettőjükből tanult embert neveltek, Gyula orvos lett Fülöpházán, míg László katonának tanult és az alezredességig jutott a ranglétrán.
A család létezésének alapja a birtok eredményes működtetése volt, márpedig ahhoz Mády Ferenc jól értett. E mellett részt vett a helyi közéletben, az úri kaszinóba, mulatságokba, vásárokba járt és a református egyházközségnek is aktív munkása volt. Amikor 1880-ban az itt nyugvó Kossuth László síremlékét országos ünnepély keretében felavatták, a rendezőbizottságban Mády Ferenc a helyszín-előkészítő munkálatokból, a temető csinosításából vállalt oroszlánrészt. Alakja az ünnepély végén a korszak neves fényképésze, Ellinger Ede (1840?-1920) csoportképén is feltűnik. Később Kossuth Lajos húga, Ruttkayné Kossuth Lujza többször is Alsó-Dabasra látogatott édesapja síremlékéhez és a helyi fogadóbizottságban Mády Ferenc mindig helyt áll a rájutó feladatokban. 1848 eszmeisége, a Kossuth család tisztelete jól érzékelhető köteteiben is. Verseit szívesen szavalta a községi megemlékezéseken, és minden alkalommal új strófákkal örvendeztette meg hallgatóságát. A szerző elkötelezett magyarságát, hazafiságát így költeményeinek egész füzére tanúsítja, melyet a „Kossuth atyja” című munkája is jól reprezentál:
A dabasi temetőben,
Az akácfák sűrűjében,
Ott áll Kossuth László szobra;
Maga ott nyugszik alatta.
Ott piheni örök álmát,
Virág díszíti a sírját,
Neve márványba van vésve,
Azt a kegyelet emelte.
Ő volt a nagy Kossuth atyja,
Lajos meg a magyar atyja.
Magyar! El ne feledd soha,
Sasnak nem lesz varjú fia.
Ő tanította a fiát,
Szeretni s védeni a hazát.
Ami jöhet még nem múlt el,
Nemzetünknek jobb jövő kell!
A XIX. századvégi Alsó-Dabason kevés olyan dolog történhetett, amelyből az ízig-vérig közösségi ember, örök mókamester ki ne vette volna a részét. Először 1897-ben, a hatvanharmadik életévében beszélték rá barátai verseinek kötetbe formált kiadására. Szinnyei József szócikkéből tudhatjuk, hogy akkor már közel egy évtizede írogatott költeményeket a Nagy-Kőrösbe, a Mátyás Diákba, a Budapest képes mellékletbe, sőt a Kis Ujságba 1889-ben Puszták fia címmel regényt publikált, Tordai E. néven. Mády Ferenc pedig hallgatott barátai szavára, és „Dabasi csalánlevelek” címmel kötetbe szedte a 19. századvégi helyi közélet jelenségeit és jellegzetes figuráit megcsipkedő verseit. Tollhegyre tűzte a kocavadászt, a pórul járt kortest, a félrelépő papot, az eladósodott mágnást és hasonszőrű társaikat. Sajátos stílusban és nyelvezetben örökítette meg az akkori falusi élet mozzanatait: a disznótort, a névnapokat, az aratást, a kocsmai mulatozást. Nótákat írt, pusztai balladákat és a 48-as függetlenségi eszme jegyében fogant odamondogatós politikai költeményeket.
A csipkelődő strófák nagy tetszést arattak, mindenki mulatott az ötletes verseken, kivéve azokat, akik név nélkül is magukra ismertek egy-egy pellengérező rigmusban. „A csalánlevelek mikor megjelentek, / Voltak együgyűek, akik nem köszöntek.”- rögzítette az első negatív reakciókat a szerző. Ebből a körből többen nem érték be ennyivel, és a jó hírnevük sérelme miatt időről időre, Ócsára, a járásbíróságra citálták a „lokális poétát”, akit a bíróság gyakran el is marasztalt. „A sok perpatvarnak még is az lett a vége, / Én, a dal írója, meg lettem büntetve.”- olvashatjuk az összegzést. Az ellenfelek azonban rosszul számítottak: a tiltások és szankcionálások egyáltalán nem szegték Mády Ferenc kedvét, sőt az alkotásnak ez a sajátos motiváció talán még jót is tett, mert 1901-ben újabb kéve állt össze a csalánlevelekből. „A dabasi csalán komisz, csípős növény, / Csípésével szerző nem is lesz fösvény.”…„A könyvből elpusztult, megégett egynehány, / Új levelet hajtott a dabasi csalán.”- hirdette harciasan az előszóban a szerző. Visszavágott a névtelen levelek íróinak is: „Aki levelet ír, és alá nem írja, / Haszontalan fráter, legyen bárki fia!” és „Az írótól senki zokon nem veheti, / Ha a csalánlevél itt-ott megcsipkedi.” Ugyanakkor a nemes ember gesztusával: „Kit a csalánlevél véletlenül csípett, / Én azoktól itt most bocsánatot kérek”.
Ilyen előzmények után szinte törvényszerűnek vehetjük, hogy ez a kötet is megjárta a bíróságot, sőt annak több, magasabb fórumát is. Ezt erősítik meg és bizonyítják a Budapesti Hírlap 1902. november 22-i és 1903. április 16-i híradásai, melyekből kiderül, hogy a királyi ügyészség az egykor dúsgazdag mágnáscsalád elszegényedett tagja, Beleznay Árpád gróf panaszára elkoboztatta a verseket, szerzőjüket pedig a Pestvidéki Törvényszék sajtó útján elkövetett becsületsértés miatt vád alá helyezte. Az eljárás alapját az „Egy falusi mágnásról” című vers képezte:
Lakott itt egy mágnás, de csak olyan talmi,
Ki az adósságát fel szokta íratni…
Kinek van hát háza, vigyázzon magára,
Ne jusson a gróf úr hálátlan horgára.
De ha nála lakna, szedje le az ablakát,
Hadd szedje fel az úr kétes sátorfáját.
Bíróhoz soh’ se menj, czélt úgy sem érsz vele,
Mert mit megítélnek, úgy sem lesz fizetve.
A gyümölcsfákra is vigyáztass, polgártárs,
Mert mi tüzelhető, virágra kár ha vársz!...
Kárpótlást mindezért ha kérsz, de nem kapsz…
Czélt nem érsz akkor sem, bármilyen lármát csapsz.
Boltos, kereskedő, vigyázz a holmidra,
Czukrot, kávét, lisztet szereti a hidra!...
Tanulj a morvától, annak is volt drótja…
Követelését a nagy harang lerótta.
Nekem is volt házam, kertem gyümölcsfákkal,
Meg is gyűlt a bajom őméltóságával!...
Mert ha e nemes gróf nem született volna:
Ezt a rossz költeményt meg sem írtam volna.
A tárgyalás során Mády Ferenc bejelentette, hogy ha Beleznay gróf sértve érzi magát, hajlandó bocsánatot kérni, de a panaszos ezzel nem érte be. Az 1903. áprilisi cikk jól foglalja össze a per kimenetelét: „Dabasi csalánlevelek. Ezzel a címmel versfüzetet adott ki két évvel ezelőtt Mády Ferenc alsódabasi földbirtokos, az ottani függetlenségi párt oszlopos tagja. A paprikás versekre, amelyek a helyi nagyságokat figurázták ki, legjobban Beleznay Árpád gróf szisszent föl, aki magára vette A falusi mágnás című költeményt. Ennek bemutatója így szól: Lakott itt egy mágnás, de csak olyan talmi, / Ki az adósságát fel szokta íratni. A vers azután jó tanácsot ád a tapasztalatlan polgártársaknak, hogy ne adjanak a falusi mágnásnak lakást, mert elégeti még a gyümölcsfákat is, azért legjobb lesz, ha a szállásadó leszedet tél idején ajtót, ablakot, különben nem szabadul meg hívatlan vendégétől. Beleznay gróf panaszára a pestvidéki törvényszék, mint sajtóbíróság, becsületsértés miatt százhúsz korona pénzbüntetésre ítélte az öreg kurucot, aki azt hozta föl mentségére, hogy neki esze ágában sem volt Beleznayt sérteni, aki neki szegről-végről atyafia lenne. A talmi mágnások alatt a kóbor színészeket értette, akiket mindaddig szívesen látott vendégül, amíg jószívűségével vissza nem éltek. Az ítélet kihirdetése után az ősz poéta a következőképpen jelentett be föllebbezést:
No, ez is megtörtént, kutya teremtette!
Csalánlevelekért meg lettem büntetve,
Megint vége van már párszáz koronámnak,
De hál’ Isten, vége a grófi sógorságnak.
A föllebbezéssel Frenreisz István vezetésével ma foglalkozott az ítélőtábla első büntetőtanácsa. A vádlottat Pichler Győző országgyűlési képviselő védte. A tábla jóváhagyta a törvényszék ítéletét.”
Mády Ferenc 1905-ben megjelentette „A korbács” címmel önéletrajzi regényét, majd 1908-ban a „Dabasi utolsó csalánlevelek”-et. Ebben több versének témája az elmúlás, az örök nyugalom. Közülük a „Hűvösen fújdogált az ősz zordon szele” pályaösszegzésnek is beillő:
Hűvösen fújdogált az ősz zordon szele,
Papír az asztalon, penna a kezembe,
Még én azt sem tudom, miről fogok írni,
Jöjj elő feleség, segíts gondolkodni.
Előre jó pennám, van már miről írni,
Nagyon öreg vagyok, el fogom mondani,
Kevés idő múlva fölkeres a halál,
Az időm bizony már a vége felé jár.
Víg életet éltem, mulattam eleget,
Kalandot kedveltem, szerettem a nőket,
Az megnyugtat engem, nem éltem hiába,
Betöltöttem helyem a társadalomba.
Lehet, hogy ez a lap, amelyet most írok,
Meg fog semmisülni, nem lát napvilágot!
Sok ideig pihen a poros könyvtárba’
Unokám lehet, hogy később feltalálja.
A könyvet a magyar nem sokra becsüli,
Egyszer elolvassa, akkor félreteszi,
A könyvről az szokott rossz véleményt adni,
Aki meg nem tudna egy költeményt írni!
Sok művelt embernek fogalma sincs róla,
Hogy az a versírás milyen nehéz munka.
Költészetet senki meg nem tanulhatja,
Arra születni kell, Isten adománya.
Mády Ferenc három évvel később, 1911-ben ért földi pályája végére, síremléke a dabasi református öregtemetőben található.
Alakját Vay Sándor/Sarolta „A paprikás bál” című történetben örökítette meg 1907-ben. Emlékét a „Mády-rét”, és a „Mády-féle erdő” elnevezések őrzik a dabasi határban, egykori kúriáját néhány éve elbontották, így igazi mementójául mégiscsak a sajátos hangulatú kötetei szolgálnak. Jól számított: a saját minősítése szerinti „rossz költeményekkel” beírta magát Dabas helytörténetébe, olyannyira, hogy irodalmi munkássága 2015 júniusától része a települési értéktár kulturális örökség kategóriájának. Sajtópöre a föllebbező strófával igazi jogtörténeti kuriózum is.
Irodalom:
Mády Ferenc:
- Dabasi csalánlevelek. Fuchs Antal Könyvnyomdája, Újpest, 1897. 247 p.
- Dabasi csalánlevelek. 2. kötet. Rózsa Kálmán és neje Könyvnyomdája, Budapest, 1901. 103 p.
- Dabasi utolsó csalánlevelek. 3. kötet. Spitzer Vilmos Könyvnyomdája, Kecskemét, 1908. 156 p.
- A korbács: önéletrajz. Budapest: Vass József, Budapest: Markovits - Garai Nyomda, 1905.
320 p.
- A dabasi csalánlevelekből. Örökségünk sorozat (szerk.: Sztavinovszky Győzőné, Radnai
József.) Schulcz Kft, Dabas, 2003. 117 p.
Buka Adrienne: Hogyan vettek revánsot a dabasi suttyók a fegyverletétel után a németeken? Élet és Tudomány 1999. december 17. Diákoldal, p. XI.
Czagányi László: Mády Ferenc. In: Cz. L.: Ezer dabasi pillanat. Dabas, 2010. pp. 407-408.
Kempelen Béla: Magyar nemes családok XI. kötet. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1932. pp. 454-455.
Radnai József: Mády Ferenc, lokális poéta (utószó). In: M. F.: A dabasi csalánlevelekből. Dabas, 2003. pp. 99-111.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái VIII. kötet. Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, Budapest, 1902. p. 252.
Valentyik Ferenc: A „Dabasi csalánlevelek” avagy Mády Ferenc a bíróságon. Honismeret 2016/6. pp. 65-66.
Vay Sándor gróf: A paprikás bál. Pesti Hírlap 1907. február 3. pp. 33-34.
