Mády Ferenc: A dabasi pusztatemplom, A régi jó idők emléke, Megemlékezés a czigányprímásról, Ne szundikálj, magyar!
Mády Ferenc:
A régi jó idők emléke
Őseink harcoltak, mint vitéz katonák,
A királyok trónját karddal oltalmazták.
Mint mágnáshoz illett, nagy kastélyban laktak,
A parasztok felett bottal uralkodtak.
Négy lábon a deres ott állt a kastélyba’,
Melyen a parasztot a hajdú páholta.
Mégis jobb idő volt az a régi világ;
A mogyoróbotban is volt kis igazság.
A szolgabíró ha elment a faluba,
Hogy mi fog történni, senki sem tudhatta…
Sorba fektették le ártatlant és vétkest,
A huszonöt kijárt sokszor mindegyiknek.
A földesúrnak volt mindig igazsága,
A szegény jobbágy biz’ nem ment emberszámba.
Negyvennyolcban jött a megváltás órája,
Hála neked, Isten, ott a magasságba.
S kinek köszönheted? Kossuth szellemének!
Hogy szabad polgára vagy most a nemzetnek.
Polgári jogodat most mire használod?...
Szavadat eladod… magad lealázod.
Mády Ferenc:
A dabasi pusztatemplom
Pusztatemplom még a neve,
Pedig nincs már, csak a helye.
Vad ellenség széttiporta,
Zord idő elsimította.
A nép, a kis falu népe
- Melynek itt szántott ekéje -
Ki lőn fosztva mindenétől,
Elhullott a kard élétől.
És a nép gyönge virága,
Aprósága, szép leánya,
Édesanyák, öreg-vének,
Szerte-széjjel széledének.
Futva mentek a világba,
Erdők, hegyek barlangjába.
Tüske szúrta, zápor verte,
Éhség marta, vad megette.
Elhullának, elvérzének
Lakói e kis helységnek.
Nem csoda: a tatárcsorda
Országunk is elsodorta.
Oh! De e gyász, e pusztulás
Letűnt, elmúlt, - a világ más!
Isten ott az egekbe’ fenn
Megkönyörült a nemzeten.
Újra éled, újra támad,
Szebbnek látom a hazámat.
Dabas is jobb létnek örül
Régi szentegyháza körül.
Új nép lett a régi helyett,
Új templom a régi mellett.
Édes falum munkás népe
Áldjad Istenedet érte.
Mády Ferenc:
Megemlékezés a czigányprímásról
Zúgnak a harangok, ma czigányt temetnek,
Húrja elszakadt a régi hegedűnek.
A czigányt kivitték a bús temetőbe,
Lelke itt maradt a régi hegedűbe.
Hegedűk sírtak az unokák kezébe,
Nekem régi emlék jutott az eszembe.
Negyven éve elmúlt, hogy dalomat játszta,
Ő mint prímás húzta a lakodalmomba.
A víg dalaimat örömmel játszotta,
Ha közelembe volt, a fülembe súgta.
Jobb idő volt uram régen a czigányra,
Reggelig is húztuk, a zöldfa csárdába.
Más idő volt régen, magam is azt mondom,
A sarokba mindig ott volt a cimbalom.
Már csak híre van a zöldfa csárdának,
A régi helyre most betegek járnak.
Nyugodj a sírodba te elfáradt vándor,
Sírod felett zöld fű, s mindig virág nyíljon.
Madár daloljon nyugvó porod felett,
Rólad Farkas Pali, nem feledkeztem meg.
Mády Ferenc:
Ne szundikálj, magyar!
Ne szundikálj magyar, ellenfeled készül,
Határodhoz közel hadsereg tömörül!
Titkos kéz és rubel a románt izgatja,
Az egész szlávságot ellenünk lázítja.
Nyergeld fel hát huszár tomboló paripád,
Köszörüld ki kardod, töltsd golyóval puskád,
Figyelj a határra, Erdély szorosára,
Nehogy későn érkezz hazád oltalmára!