Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén [III. rész]

3. Juhoknál:

Juhnyájban rendesen egy-két kisebb formájú csöngőt vagy kolompot, illetve harangot használtak. Olyan vezérürüt választottak ki az idősebbek közül, amelyik nyugodtan legelt, amelyik nem szaladt, hanem szép tempósan legelt s így vezette a nyájat. Kosfalkába is tettek egy-két ilyen haragos vezérürüt. Fejős juhoknál e célra öregebb birkát választottak ki. Kecskeméten a juhoknál a vezérürükre harangot tettek és nagyobb falkánál 10–15 csengettyűt is használtak. Egy-egy falkában egy vagy két harangos vezérürü volt, amelyeknek fejét és fülük mellett egy tenyérnyit évekig nem nyírtak meg, hogy fejükön nagy araszos szőrök lógtak, kontyosok voltak. Állítólag így esőnek, napnak jobban neki lehetett hajtani őket. A birkánál használt csöngettyűk az ürüknél nagyobbak, fejős birkánál, (cangánál) kisebbek voltak. A juhászok általában a sima csöngettyűt kedvelték, amelyeknek a tányérján körül nem volt perem. Egy falkában, ha az nagy volt, két harangos vezérürü és 10–15 csöngettyűs volt. Büszke volt a juhász hangos falkájára, de vannak, ki a sok csöngettyű használatát azzal magyarázzák, hogy zivataros időben a villámcsapásoktól megriadó, szétfutó nyáj a csöngettyű, harang szavára gyűlt ismét össze. Ha a juhász éjjel legelőt bitangolt, ami pedig rendes napi foglalkozásához tartozott, a csöngő ütőjére egy marok szénát kötött, hogy ne szóljon. Némelyik juhász cifraságnak, dísznek a pulijára is pörgőt kötött, a nyáj megszokta, s a puli csaholása nélkül terelte a nyájat.

Disznóra falkában vagy tanyán is csak kolompot, vagy pörgőt használtak.

* * *

A pásztorok csöngettyűiket országos vásárokon szerezték be és a jó csöngettyűért messze vidékre elmentek. Úgy tartják, hogy kevés rézöntő tudott szépszavú csöngettyűt önteni. Voltak pásztorok, kik külön megrendelték csöngettyűiket s a költésen kívül még néhány ezüstforintot is adtak a rézöntőnek, hogy azt olvassza a csöngőbe, hogy így tisztább, szebbhangú legyen. Szájhagyomány szerint Kecskeméten az öreg Csó csinált szépszavú csöngőket, csak ő tudta a titkát a réz keverésének. Cegléden is élt egy rézöntő, aki a pásztorok ebbéli kívánságát ki tudta elégíteni. A harangokat, kolompokat régebben a kolompárosok készítették vaslemezből s rézzel forrasztották össze. A pásztorok azt tartják, hogy annál jobb a hangja a harangnak, kolompnak, minél jobban meg van futtatva rézzel. A kolompoknak megrezezését régibb időkben is használták, mert 1825-ben „a város ménesének nagy kolompját (úgy látszik, ekkor még nem nevezték harangnak) Karikó István kolompáros kifoldozta s újabban megrezezte, munkája árát 4 forint 30 krajcárban kifizették”. Amikor a XIX. század végefelé a kolompárosok, mint önálló mesterek már nem élhettek, a rézöntők vették át a harangok, illetve kolompok készítését. A gazdák azt beszélik, hogy inasokkal készíttették, s a rezet is nagyon vékonyan adták hozzá. (Ezek az olcsó kolompok még Stájerországban is elterjedtek, ahol magya csöngettyűnek nevezték. K. Hörmann: i. m.).

Az országos vásár volt a pásztornak, gazdának, béresnek az a hely, ahol csöngettyűit, harangját, kolompját beszerezte. A vásárlás nem volt egyszerű, könnyű dolog, mert más a meglevőhöz kellett egy vastag-, esetleg egy vékonyszavút választani, hogy velük összehangzó legyen, ki ne sírjon közülök. A vásárlást nem is egy, hanem több pásztor bonyolította le. Egyik a rézöntőnél sorba rázta a csöngettyűket, másik kettő pedig messziről hallgatta a szavát. Sokszor újra kezdték a próbálgatást, s hosszas tanakodás után választották ki a megfelelőt. Egy ilyen csöngettyűvásárlást mutat be képünk, Benyovszky István festőművész barátomtól.

Ha megvan a harang vagy csöngő, azt még megfelelő bőrből készült szíjazattal is föl kellett szerelni. A csöngettyűszíjakat vagy maguk a pásztorok készítették, vagy szíjgyártóval csináltatták. Az igazi rangos csöngettyűszíj, különösen az ökörre, marhára való, jó tenyérnyi széles kétrétű bőrből van varrva s szíj végéből, amely a csatba jár, kétoldalt hosszú sallangot hasítanak ki. Díszítésül még a bújtató alá is széles sallangot varrnak s így a szíjvég hegyét eltakarják. Természetesen a szíjra díszes részcsat is kerül. A szíjazatot aszerint, hogy a csöngő fejes csöngő-e, vagy kulcsos, különbözőképpen erősítik fel. Általában fejes csöngőket használnak s csak a legújabb időkben gyártattak a rézöntők kulcsos csöngőket is, amelyeknél a szíjat egyszerűen bele lehetett a kulcsba fűzni. A fejes csöngőknél a szíjat a fejnek megfelelően kivágták, a fejre még bőrdarabokat raktak s a fej lyukába S-forma, vagy kerékszögforma vasat vertek, ezek szárait összeszorították, hogy azok onnan ki nem rázódhassanak. A pásztor ilyen apróbb csöngettyű fölerősítésére szükséges s alá való bőrökkel, ilyen S-ekkel, vagyis csöngettyűfejbe való szögekkel föl volt szerelve, hogy a szükséges javításokat elvégezhesse. A csöngettyűhöz tartozott még egy kis vékony szíj is, amelyet a kődökre és az ütő nyakára kötöttek, hogy az egyrészt el ne kopjon, vagy kiakadva, vagy elkopva el ne vesszen.

A csöngettyűk külső részükön is bizonyos díszítést nyertek. A rézöntők a csöngettyű fejénél és pereménél domború díszítést, koronákat, borstűt vagy lepkét ábrázoló díszítéseket tettek, ezeket koronás csöngettyűnek nevezték. Volt pásztor, gazda, aki a csöngettyű belsejébe kezdőbetűit öntette bele, gyakran jó fent a nyakba, hogyha ellopják, ki ne reszelhessék. Az olyan gazdák, akiknek jószágáról a csöngőket már sokszor ellopták, szíj helyett lánccal és lakattal szerelték fel. Ezek azonban csak kivételek.

A szépszavú, díszes szíjazattal ellátott csöngettyűnek megfelelő díszes, nagy rézcsat is dukált. Ezeket cigányok, kolompárosok, vagy rézöntők készítették és cifrázták ki. Formájuk szerint vagy koronásak, vagy járomalakúak, gyakran félkör- vagy négyszögformák s bemélyített díszítésűek, melyek közül a rózsás, indás, bajuszos díszítésűeket kedvelték.

A mai általánosan használt csöngettyűformáinktól eltérő hosszú, körte-alakú csöngettyűk csak kivételesen fordulnak elő. Gyűjteményünkben egyetlen pédány van, s ezt és az ehhez formában hasonló kiscsikóra, vagy kocsiló hámjára használt csöngettyűt, oláh csöngettyűnek is nevezik.

A pásztor, mint a magyar ember általában, minden szerszámának egyes részeit meg is nevezi. Van a csöngettyűnek szíja, csatja, a csat pöckét tartó szíja, a szíjnak bújtatója, sallangja, a fejes csöngettyűnél S alá való bőrei és S-e, a csöngettyűnek feje vagy kulcsa, nyaka, széle, köldöke, ütője, ütő- vagy köldökszíja.

Pásztoréletünk és jószágtenyésztésünk pusztulásával a jószág legeltetésének egyik legjelentősebb szerszáma a harang, csöngő is kiveszőben van. A pusztákat felosztották, a legelőket feltörték, az ökröt a ló és a traktor pótolja. Nem mondhatjuk ma már Petőfivel, hogy „Délibábos ég alatt kolompol, Kiskunságnak száz kövér gulyája…”       

ETHNOGRAPHIA – NÉPÉLET, A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évf. 1932. 2. szám