Miskolci Kovács Gyula: Árpád síri álma

Az ozmani korból

Miért rázkódik a sírhant felettem,
Mi bömböl és búg durva morajjal?
Talán paripák tompa tombolása,
Vagy a föld indult meg a magyarral?
Megindult a föld… mert nem tudja tűrni
A rabbilincset, melyben népe nyög,
Az a nép, melynek új hont ott szereztem,
Hol egy-egy sírdomb minden puszta rög.
Csördül a rablánc… csend…
Nem riad a kürt,
Zászlók lobogását nem látom a légbe,
Nem ragyog a kard
Föl az égre!
Mi szól, mi zeng oly szépen, csendesen,
Mint illanó szél zizegő kalászon?!
Tán permeteg perg lengő liliomra,
Vagy szőke bárányfelhő zeng imát?
Vagy… élő rozsda marja a bilincset,
S lágy dünnyögését elhaló kongással
Álmodva hozza a föld síromig,
Altató, szelíd dalképpen,
Hogy ne keljek, majd ha népem
Fölriad s csatára kél?!
Csalhat a föld, el nem altat…
El nem altat! fölkelek…
Lelkem kiragyog,
Mint alkonyi fény
A kopja hegyén;
Győzelemről diadalra vezetem
Szent jogáért küzdő édes nemzetem!
…Ó, de i zaj zeng újra dörögve,
Hantjaimon lánc hull le csörögve…
Rab kiabálja vad riadással:
Kel föl, Árpád!… Mit heversz?…
…Üssétek a földet, mely rabigát
Termett nyakatokra, de nem síromat;
Mért bántod az alvót, korcs maradék,
Mit háborítod hűlt poromat?
Pártos valál, jutalmad elnyomás lett,
Mindkét kezével megvert Istened;
Ha gyávaságod fűzött rabbilincsbe,
Most vitézséged váltson tőle meg!
Nem érdemes szabadságra az a nép,
Mely elhagyá ős Istenét, jogát.
Bolond ozmán, hogy igába nyűgöz,
Hogy fölkelésre majdan kedvet ád:
Tudhatná, hogy szabadságot teremt a
Minden jogot legázló elnyomás,
S minél nagyobb a néptömeg bukása,
Annál nagyobb rá a föltámadás!
…Ki az, ki ott lantot ragad,
Ki az a táltos zilált hajával?
Szilaj láng szemében,
A lant szilajan peng véres kezében.
Minden húron egy hős lelke
Bátorítni megjelen…
Kába a nép: az ő lelke
Nincs e húrokon jelen!…
Ármány nyomult az én népem földére,
Beteg Hadúr és rozsdás fegyvere;
Elfárad tán a végtelen tusában,
Hajh! annyi vérszopót földhöz vere.
Porom felett gázolnak, zajganak
Ármány kölykei… mind, mind oly szilaj!
Egy-egy magyar terül a drága földre,
Száll lelke, mint az elnyomott sóhaj.
Ne félj, magyar!… megrázom síromat,
Megrándul vele a föld mindenütt
És a halottak számadásra kelnek,
Azt gondolván, hogy Isten kardja üt.
Támad Lehel és kürtje megriadván
Harsány hatalma csillagokra jut…
Hadúr a régi nem hallott hangokon
Fölébred, bárha dermedten aludt;
Egyik lábát a Mátrán megfeszíti,
A másikkal Kriván ormára hág;
Tömérdek lelke bús haragra indul,
Sarka alatt megroppan a világ;
Belemarkol a földnek üstökébe,
Rengeti a rengeteg ormait…
Mély mennydörgés lesz harci indulója,
Az ég kettéhasad, midőn suhint;
A föld rablelke kiszakadva szétleng,
Így támadnak a tépett fellegek,
A felhányt csontok elevenné válnak,
Megrendülnek a rozsdás fegyverek.
Én is fölülök fehér paripámra.
Kiáltom akkor: «Utánam magyar!»
Attila kardján s halál fölsápad,
S aláhanyatlik minden gyáva kar;
Bulcsú lengeti majd a régi zászlót,
Botond nagy bárdja döng Bizánc falán,
És az elnyomók nyargalnak remegve,
Mint a Zagyvánál egykoron Zalán.
Lebeg a mente, rezeg a kolcsag,
Lobog a lobogó, dobog a ló,
Cseng a csatakard, dübögő buzogány
Töri, rontja az ozmani pajzsot.
Minden vágás egyet talál,
Minden vágás ozman-halál;
Vér mossa le a hajdani rozsdát,
S nap vérben nézi magát.
Úgy remeg képe a vér mezején,
Mint harmat a rózsa levelén,
Vérben iramodnak el a paripák
Lengő sörénnyel, mint az üstökös,
Mely az esthajnal nagy tüzébe bújt.
S ha majd megadtuk a csapást,
Csapunk egy búcsúáldomást:
Lenyugszom és nép! azt mondom neked:
Szabad vagy újra… most Isten veled!