Bán Aladár: A Szeplőtelenhez

Évezredek komor felhőin által
Mi fény áradt szét pirkadat gyanánt?
Az égbenjárók boldog ámulással
Köszönték a magasztos látományt.
Kétségb’esés termett a hosszú éjben,
Csak a jók csüggtek egy édes reményen
Várván az órát amely jönni fog,
Midőn a hajnal fénye fölragyog.

És jött a hajnal: hűvös, mint az álom,
Szép, mint a feslő rózsa bíbora,
Harmat pihent a szomjazó virágon,
Megzendült a madarak tábora.
Derű, melegség szállt a földre ismét,
Elűzve a fagyasztó éj sötétjét,
Beváltva már a százados remény:
Mindenfelé virulás, égi fény…

Te voltál a Hajnal, mely tündökölve
Kikeltél a sötét ég boltira
S lehoztad a Napot a puszta földre,
Üdvösségünknek anyja: Mária!
Jöttödre mély, zsibbasztó dermedésből
Fölébredt halálos szenderéből
Az édent vesztett ember s újra él:
Te általad munkál, hisz és remél!

S ha fellegek: bűnök és balga gőgünk
Hitünk egét előlünk elfedik
És tévelyegve árnyban vergölődünk,
Csillag gyanánt képed megjelenik.
Szemünk a napfényt látni hogyha gyönge,
S míg téged lát borús tekintetünk,
Nem tart soká szomorú éjjelünk!…

Most is nehéz köd: kétség éjtszakája
És bűn szennye föld be minden zeg-zugot;
Reménységünknek tépve lombos ága,
Sok szép virágunk porba hervadott,
Napunk elé zord fellegek vonultak,
Moraja hallik vészhozó viharnak,
Bús sejtelemtől hajtva reszketünk,
S téged keres a felhők közt szemünk.

…S te ránk ragyogsz mosolygó, szép sugárral,
Bíztatva intesz ösvényünkre le;
S ím, csillagok virrasztó táborával
Benépesítve sorsunk éjjele!
Malaszt-esőnek permetegje hull ránk,
Hajnal fuvalma hűvösíti orcánk,
Hozván nyíló rózsák leheletét:
Egy boldogabb jövő ígéretét!

S míg szürkület dereng a néma tájon,
Megkondul a harangok ércszava,
S hozsánna harsan milliónyi szájon,
Téged dicsérve, áldott Szűzanya,
Ki elbukott nemünkből eredetten
Üdvöt hozál számunkra szűz öledben:
Fogantatásod sírig bűntelen,
Te egyedül mindig – szeplőtelen!…

1904. december 8.