Rosty Kálmán: „Virágos kert vala!”

Mint új Jerémiás, ülök Sion kövén,
Mely porba dőlt oltárirúl…
Hol sok Makábeus vérén a harc-fövény
Szent rózsakert gyanánt virul…
Ráhull könnyem, melyet a gyász kicsalt,
S zokogva zengem el e régi dalt:

„Virágos kert vala híres Pannónia!”
Most? tüsketermő zord avar…
Anyjára szór tövist káromkodó fia,
A háladatlan, korcs magyar:
A puszta kerten dúl száz szörnyeteg:
Hazánk virágit bűnnel ölte meg!

„Mely kertet öntöző a szép Szűz Mária!”
Ah most könyűket öntene…
Jobb volna szép szemét álomra zárnia:
Mint látni, hogy vész édene?
Csak sírj az ősi dísz ravatalán,
E könyesőtől felvirul talán?!

„Katholika hitnek bő volt szép virágja!”
Most? zúg a hitgunyok szele…
Rút, kapzsi féreg kereszt-tövünk kirágja,
Mely üdv-gyümölccsel volt tele;
Hát szűz! e fát hiába ápolád?
Enyészet öltse rá gyászfátyolát?!

„Béhomályosodott örvendetes napja!”
E népre tévely száll a homály…
Ah a magyar most botor, vak elme rabja:
Kacag, ha szentélyén rom áll!
Legyőzve nyög a jog, honüdv s erény
Hitetlen önkény bérenc fegyverén.

„Reménységünk vagyon benned s Máriában!”
Benned, dicső István király!
Nagyasszonyunknál nem esdekelsz hiában:
A hitcsatán értünk kiszáll!
Ki ezredéven hűn oltalmazád:
Szűz! most se hagyd ez árva bős hazát!!