Radványi Kálmán: Magyar halottak

Mennyi, mennyi bús halottunk,
Mennyi árvánk, özvegyünk!
Sír a tépett föld alattunk.

Sziklakeblű vad Doberdón,
Keselyűk rideg tanyáján,
A Liave mocsarában,
Lagúnák nemes lapályán
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Adriának kék vizében,
Az ardenni holt erdőben,
Összeomlott tornyok, bástyák,
Rombamállott házak alján,
Belgiumban, Szerbiában,
Lent a citrom víg honában,
Fönt a borzalmak mezőin,
Hol jeges szél szánt a hóban:
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Káma partján jégbefagyva,
Ural-hegység katlanában,
Kirgiz puszta szikes keblén,
Hol virág se nő a síron,
Szibéria jégpoklában
Mennyi, mennyi bús halottunk!

Siratatlan, félrelökve,
Összefagyva, elhagyottan,
Dögkeselyűk marcangolják,
Farkas tépi, holló vájja:
Csontok erre, csontok arra.

Mennyi, mennyi bús halottunk
Idehaza rabhazában,
Rabhazában rab-halottak:
Kárpátőrző büszke honvéd,
Bánátőrző nyalka honvéd,
Erdélyőrző makacs székely,
Mennyi, mennyi bús halottunk:
Pozsony, Kassa és Nagyvárad,
Székelyország, mind halott most,
Halott erdők, halott ormok,
Holt folyók a holt mezőkön.

De a holtak ajka hangos,
Nincs erő, amely lefogja,
Fegyver nem fog a halotton.
Méreg nem fog a halotton.
Nincs vihar, mely túlharsogja
A halottak hangos ajkát.
Beledörgik a világba
Álmotrabló síri szóval:
„A mi testünk, a mi vérünk
Él e földben, fűben, fában.
Földdé lettünk, ránk tapostak,
Durva bocskor tépi testünk,
Durva szótul forr a vérünk.
Ó, mi élünk és jaj annak,
Akire a holt haragszik!”

Holtak napján őszi ködben,
A didergő föld ölén
Megmozdulnak a halottak
– Azt hinnéd, a szél játéka; –
Kárpát völgye, Erdély földje
És a Bánát most üzen
És üzennek a halottak:
„Várunk, várunk, folyton várunk,
A halottnak szent joga,
Hogy szabad földben pihenjen.”
Megyünk, megyünk nemsokára
És az élő s a halott
Szent csatára összefog.