Csokonai Vitéz Mihály: A Dugonics oszlopa

Istenem! Igazán láttam-e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhat-e oly tisztán valaki,
Hogy a való képét ily nyilván lássa ki?
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kíséri volna egy mennyei lélek.

A magyar Helikon virágos tüvében,
A szelíd mulatság híves mezejében
Apró violákat e nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatom vélem csendes andalgásom,
Melyet egy kis zefír, kerengvén lejtősön,
A bokroktól vissza-süvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szerelem,
S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
A látósak, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el Clió! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedül magában
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett rajta volna soha.
Rakás maradványok puszta düledékit
Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mausoleumnak itt tört le a feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Látsz itt sok örököt ígérő oszlopot,
Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Semiramis,
Kőhalom sok ezer colossus, pyramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egy sorban
Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység ült ezek tetején,
Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
Hevert a láb alá tapodott hamvakon:
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélyről jöve,
Körülötte sűrű ködkárpitot szöve.
A néma hallgatás őrzi e barlangot,
És ne mereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha idejut világunk lármája,
Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
Hogy már kettő közül nem hallhatd egyiket.

Az örökös álom, a halálnak bátyja,
E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avult régiség magát itt hizlalja,
Amit a századok szültek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomárban a verem,
Melybe megy, valami a világon terem.
A cél-fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmulandót rakásra őrlenek. –
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély völgyben vagyon, s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labyrinth oly tévelygős régen,
Mely épült Krétában titkos mesterségen.
Dédai annyi ezer vakos fordulatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott:
Mint amennyi öszvekevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények.
Ténári öblei poklok üregének
Oly kietlen ködben tán nem keringének:
Amilyen homályban úszik e tartomány,
Hol hamar eltéved maga a tudomány.

Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
Hogy járta fel ezt a régiség templomát,
Itt van pálcájára is feltéve s lámpása,
Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Helikonhegyen
E réig kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setté barlangjában
Szedett követ ezek rakták fel sorjában,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a Gráciák csinosra faragták,
És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babékoszorút e nagy oszlop felett
Ölelő kézzel tett az érdem s tisztelet.

Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
A darab köveket sorra nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
Volt faragva Párosz fehér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
Bölcs Ulissesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a colchisi házon,
Argonautáival a vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kun maradványok is közötte látszottak,
Melyeket Lászlónak a kunnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Rettentők valának, mint amiket maga
Hercules Abila- s Kalpénél faraga;
Toldi állította ezeket magának,
De már a mohoktól bévonva valának,
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
Amint mutatták a kövek mohodzási.
Volt még egy fekete lapos, sima márvány,
Vésve vala rajta egy krokodil-sárkány.
Tiszta szüzességét mutatta meg bővön
A szép kariklea hajdan ezen kövön.
Kondor Szerecsennék emlékezetére
Meroéból hozták Helikon hegyére.
Ezekből építék az oszlopot ezek
A Dugonics hírét felépítő kezek.
Egy rendes többszeget tettek tetejére;
Céloztak ezáltal azon érdemére,
Hogy Tudákosságát magyarul kiadta,
Mellyel a számtalan többit meghaladta,
Hogy mindent tanított helyesen megmérni,
Amit égen, földön a szemmel elérni:
Ez egy is vihette halhatatlanságra,
Hív honnyait pedig háládatosságra. –
Sok helyett a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő elmulandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e nagy építményben.

Ezek között látszott a nagy nevezetű
Dugonicsnak metszve néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK.

Szemét sok haza fi könnyekkel áztatta,
Sok hét idulatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háladatos könnyekre fakadott.
Tisztelem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
Hogy ily magyar szívű hazámfiát láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza s minden magyar fia.

Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistocles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
A NAGY DUGONICSNAK A HÍV CSOKONAI.