Csuka Zoltán: A fehéregyházi síkon
Fenn tündökölt az augusztusi napfény,
tombolt, szikrázott, gyújtott, égetett,
lenn enyhe zöldben hullámzott a tájék
s ringatott erdőt, falvat, réteket.
Mint búcsúra a hívők, jött a sok nép,
székely legények, leányok színesen,
tömör sorokban Medgyesről a dalkör,
énekük frissen szállt és szívesen.
A kis ligetben megbújva az oszlop
fák lombja közt barnán s kopottan állt,
román parasztok morcos félkaréja
– talán hullámtörőnek – összeállt.
Halk volt e búcsú, fájó volt az ének,
„Távolból”, amit anyjának üzent,
a kislakot el nem felejtő költő,
ez ünnepen a láthatatlan szent.
Őnéki szólt e népi búcsújárás,
ő tűnt el itt a titkos réteken,
nyolcvannyolc éve már, hogy itt, e földön
elhullott védtelen és véresen.
S míg szállt a dal, halkan és rendületlen,
magyar s román lassanként elvegyült,
az arcokon megenyhült a komorság,
mely szíjasan imént még ott feszült.
A kis ligetben megrendülten álltam,
mint kormos gyertyák, égtek a dalok,
s szemem kereste, hogy az elsodort föld
mely titkos mélyén alszik a halott.
S Krisztussal mondtam: nem halt meg, csak alszik!
Hiába ölte meg a szolgahad,
sorsában láthatod meg, Európa,
már elveszettnek látszó sorsodat.