Jókai Mór: Egy elmulasztott szó
Mikor már Lipót császárnak nem maradt meg más Magyarországból, mint a körülzárt várak s egynéhány határszéli kulcsos város, akkor kezdte maga is belátni, hogy, nagy veszély fenyegeti trónját.
Fegyvereit lekötve tartá a külháború, a franciák és bajorok már Innsbruckot és Augsburgot is elfoglalták. A hadvezérei azt tanácsolták, hogy tegyen túl a gyűlölt kormányán, s békítse ki a magyarokat.
Lipót rászánta magát a kezdő lépésre. Meghatalmazta Széchenyi Pál érseket, kit az egész nemzet nagyrabecsült, hogy ajánljon békét Rákóczy Ferencnek, ígérjen adóleengedést, sérelmek megorvoslását.
Az ajánlatok elég szépen hangzottak, de Rákóczynak nem volt bizodalma az ajánlattevőhöz.
Hiszen I. Lipót csaknem félszázadig uralkodott már az országai felett; Magyarország trónjára koronázási eskü letétele mellett lépett; ennyi idő alatt mind a maga által, mind az őseitől kötött békeszövetséget szüntelen mellőzte, üres szónak vette, soha a leghívebb magyar tanácsosainak a szavát be nem vette; ha volt is jóakarata a magyar népe iránt, de olyan embereket rakott a kormányra, akik a magyart gyűlölték, üldözték, akik a szabadságot elnyomni, a felvilágosodást kioltogatni rendszerüknek fogadták; hogy a legnagyobb békehajlam mellett sem lehetett a felkelő nemzetnek abba belenyugodni, hogy mikor teljes győzelmében van, akkor a fegyvert letegye, s az annyiszor megszegett szóra építse jövendő sorsát.
Egy teljes félszázad tanulsága állt előttük, hogy amint a császári udvarnak megszűnik szorongattatása, melyben mint a súlyos beteg, minden javulást fogad; azonnal el fog venni mindent a nemzettől: jogát, szabadságát, vagyonát, vérét.
Ebben az időben történt az, hogy Forgách Simon császári tábornok maga is átszökött Rákóczyhoz. Tábornoki rangot kapott, s aztán változó sors mellett részt vett a táborozásban.
Ez a Forgách Simon gyermekkori játszótársa volt az ifjabb királynak, I. Józsefnek.
És csak akkor mondta meg – tíz esztendő múlva – Rákóczy Ferencnek, mikor már mindennek vége volt, hogy tulajdonképpen mért szökött ő át hozzá Bécsből?
Küldve volt I. József király által. Az ifjú király jó ember volt, a magyarokhoz keggyel viseltetett; császári apjának a kormányférfiait magában elítélte, átlátta, hogy azoknak zsarnoki rendszere az országot megrontja, a trónt aláássa, s egy nagy lépésre határozta el magát. Azt üzente Rákóczynak, hogy kiáltsák ki őt, I. Józsefet tettleges uralkodónak Magyarországon: akkor ő az atyját rá fogja bírni a trónról lelépésre, s a rossz kormányférfiakat elűzi polcukról, Magyarország alkotmányát helyre fogja állítani, s maga is itt az országban fogja tölteni ideje egy részét, uralkodva igazsággal és szeretettel.
De ezt Forgách csak akkor fedezte fel Rákóczynak, mikor már bujdosók voltak mind a ketten.
Azt írja Rákóczy:
„Ha ezt akkor felfedezte volna, mind engem, mind a nemzetet hajlandónak találja vala a terv elfogadására!”
Ez az elhallgatott szó mennyi vérbe került az országnak!
Ha az annak idején ki lett volna mondva, mennyi jó munkára fordíthatta volna a nemzet azt az erejét, amit így saját királya elleni védelemre kellett elpazarolnia.
Kétszáz éves nyugodt haladás a kultúra és gyarapodás mezején bizony felért volna kárpótlásul azzal a viszontagságteljes, de ragyogó hőskorszakkal, ami e békekísérletre következett.
Ekkor adta ki Rákóczy Ferenc ezt a nevezetes emlékiratát, mely a világ valamennyi keresztyén fejedelmeihez, államaihoz és rendeihez szól: e szavakkal kezdődvén:
„Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungariae.”
(„Feltörnek a nemes magyar nemzet sebei.”)
Feltárja hosszú sorban mindezen sebeket.
Végzi azon, hogy hazája felszabadításáért kész a nemzet életét, vagyonát feláldozni, s fegyverre kelése alatt nem lappang sem uralomvágy, sem haszonlesés, sem dicsszomj. Isten és minden szentei és angyalai úgy segítsék meg benne.
(In: A magyar nemzet története. Pest, 1854)
