Dalmady Győző: Zrínyi Szigetvárt*

Kép van-e előttem vagy szörnyű valóság?
Nyitják a várkaput. Zrínyi szól: utánam!
Egy harcos ott viszi a vezér zászlóját –
A hősök indulnak halálra elszántan.

Hajh, csak indulnának, de a hitves karja
Ezt itt nem ereszti: még egyszer ölelje!
A gyermek is eljött, menni az se hagyja:
Még egy csók! E nélkül elkárhoznék lelke.

Azt ott szeretője tartóztatja vissza,
Amott meg a szülő hű szíve reped meg.
Könnyű bátran halni, százezrekkel víva,
Nehéz hátrahagyni ennyi drága lelket,

De a kapu nyitva, Zrínyi szól: utánam!
Magasan kiválik felséges alakja.
Akármi történjék a pusztuló várban:
Szent a kötelesség! menni kell! Hát rajta!

És mennek. De én nem mozdulok helyemből,
Megragad a balsors rettenetes képe!
Vagy talán engem is hitvesem keres föl?
Gyermekemet hozza: ne mozdulja én se!

Óh művész! azt kérdem: mit vétettem néked,
Hogy szemembe imhol könnyet csalsz műveddel?
Nem elég mutatnod: mily szörnyű a végzet?
Az apának, férjnek szenvedése is kell?

Műved tökéletes! megigézett, látom,
Sohasem éreztem égőbb bánatot még,
A pusztuló vártól nem lehet megválnom,
Mintha hőseid közt én is egyik volnék.

/*/ Székely Bertalan festménye, a budapesti országos kiállításon, 1885.