Dalmady Győző: A mogyoródi csata*
Régi fénykor egy halvány sugara
Nem csillan-e itt valahol felém?
Gejza, László üldözött tábora
Itt állt egykor e halmok tetején.
Égből angyal koronát itt hozott,
S Gejza herceg fejére tette le:
– Győzünk, győzünk! a jóslat hangzott,
És a király te lész bölcs Gejza, te!
Ide hozta győztes csapatait
Salamon a gőgös magyar király,
Rokonai vérére szomjazik!
Gonoszabb az erdők vadjainál.
Szinte látom Lászlót, a hadverőt,
A mint kilép s a földre leborul,
A csatába nem indul ő előbb,
Míg az Úr nem szegődik társaul.
Aztán látom, a mint lovára kap.
Végig vágtat a harci sor előtt,
Vitézinél egy fejjel magasabb –
Nekik elég, ha követhetik őt,
Hősi lelke mindnyájokra leszáll,
Velök a jog és a honszeretet!
A tudat, hogy meglakol a király,
Fölemeli a bátor sereget.
Hegytetőről Salamon messze lát,
Játszik vele bűbájos képzelet!
Alant látja a hercegek hadát,
S mégis mintha ez látszanék fölebb.
Bűbáj ül a tájon s a lelkeken,
És e bűbájt érezem magam is:
Várom a kürt szózatát nehezen,
Mely engem is a véres harcba visz.
Hajh, milyen harc! László megy legelöl,
Zászlója leng, kezében harci bárd.
Salamonnak minden csepp vére hűl,
Még a harci lobogó is csalárd.
Gejza herceg lobogója! s íme
Alatta a László serege jő!
De mit nekünk a zászló és színe?
Elég, ha mi törhetünk ott elő.
És rohanunk a gonoszokra, kik
Végveszélybe döntik a szép hazát,
Elszórták a pártviszály üszkeit,
Egymást irtja a rokon és barát.
Nincs irgalom! Menekülj Salamon,
A te bűnöd ez a sok szenvedés!
Átok üljön rossz tanácsosidon,
Bűneikért a pokol is kevés.
S fut a király… futtában leesik
Koronája. Még jó, hogy ennyi csak.
A halált is megérdemli, a kit
Rossz szenvedély hona ellen ragad.
De hadd fusson… a győzelem mienk!
Győzött a jog és a honszeretet:
Gejza, László nagy neve szertezeng,
S víg tort ülünk a diadal felett,
A hegedős hősökről énekel,
És a tábor együtt harsog vele.
Szemünk a nagy jövőben téved el,
Ábrándokkal s reményekkel tele.
Régi fénykor! Régi? Nem, sohasem
Oszlik el a bűbáj e halmokon – –
A csatazaj mélyen, mélyen pihen,
De az ének most is zeng ajkamon.
/*/ A jelenések és tünemények Márk krónikájában, Szabó Károly, 1867.