Jókai Mór: A nagyszombati ütközet
A francia sereg Hochstättnél nagy ütközetet vesztett a császári sereg ellenében. Erre a fényes diadalra egyszerre aláhanyatlott a magyar fölkelőkkel való kibékülési kedv Bécsben. A németországi hadseregből kivonhattak tizenötezernyi hadpróbált katonát, s ezt a hadtestet rábízták Heisterre, hogy keresse fel és verje tönkre vele Rákóczyt.
Ez a Heister volt a legkegyetlenebb ellensége a magyaroknak. Maga Széchenyi érsek jegyzé fel a borzasztó dúlásokat, amiket ez a hadvezér katonáival bekövettetett; a Kárpátok közt pusztító hajdemákok nem tesznek túl rajta a válogatott kínzásokban, amikkel a szétrombolt városok lakosait kiirtotta: asszonyokat, gyermekeket, leányokat egyaránt. Tigris volt emberalakban.
Előbb azonban Rákóczy kezdé meg a hadjáratot egy nevezetes fegyverténnyel: seregei elfoglalták a császáriaktól védett Érsekújvárt. Azt a hatalmas nagy erősséget, amit húsz év előtt a hős lotharingi annyi tudománnyal és vérontással tudott elfoglalni, aminek a török kézről elestét széles Európa fővárosaiban hálaimákkal ünnepelték meg, most elfoglalta egy kuruc vezér egy nekirohanással. Kitűnt megint annak az igazsága, hogy nem a sánc védi a népet, hanem a nép a sáncot. Ezúttal maga a bennlévő polgárság segített legjobban az ostromlónak a falakra felmászni. Hanem Érsekújvár bírása nagy előny lett Rákóczyra nézve, mert ott egyesítheté a Duna mellékén gyülekező hadait mindenkor, s egyszersmind fenyegethette az osztrák határokat.
Heister a hadával Nagyszombat felé nyomult előre.
Rákóczy a fővezérével, Bercsényivel együtt szembevezette rá a derékhadát Ocskay László és Ebeczky dandárait odautasítva, hogy az ellenséget két oldalról csapkodják a lovasezredeikkel előrevonultában, s ha az csatára áll Rákóczy derékhadával, akkor ennek a két szárnyvégét képezzék.
Éppen karácsony napja volt a két hadsereg összetalálkozásakor: – fehér karácsony. Hajnalban oly sűrűn kezdett el hullani a hó, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmetegtől húszlépésnyire, s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott helyeiket a Tirna patak nyugati partján. Kémeik hírül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon, s hadirendben áll a síkon. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.
Mikor aztán egyszerre feltisztultak a fellegek, a két tábor ott látta egymást szemben egy ágyúlövésnyire.
A császáriaknak huszonnégy ágyújuk volt, Rákóczyéknak, megfoghatatlanul, csak hat.
A kuruc tüzérek, nem várva a parancsszót, megkezdték az ágyúzást, mire a császáriak is elkezdtek tüzelni, különösen a fejedelmet magát véve célpontul tekéiknek. Annak egy kísérőjét el is sodorta egy ágyúgolyó, mire a francia vezér, Feirville erélyesen felszólítá a fejedelmet, hogy vonuljon a dombtetőn tartalékul felállított karabélyosaihoz.
A kuruc hadsereg, mint egy nagy E betű fogta nyalábra a császári sereget, s a haditerv szerint jobbról Ebeczky, balról Ocskay László lovasdandárainak kellett megkezdeniük a támadást.
Ebeczky lovasezrede kitűnően felelt meg a feladatának, rohamával összekuszálta Heister táborának balszárnyát, s a felzavart tömegeket a saját ágyúütegeikre vetette.
Ebeczky sikere azonban magával ragadta a mellette felállított három másik huszárezredet is, Ilosvayét, Deák Ferencét, Sréterét, akiknek a terv szerint nem kellett volna a helyükből kimozdulni, ők is előre törtek s vitézül legázolák az eléjük álló vasasokat, muskétásokat. Ámde ekkor következett egy fegyvernem, ami a kuruc seregre nézve mindenkor a legveszedelmesebb szokott lenni; a poggyász-szekerek. Ez megállította a győzelmes dandárt. A vitézek leszálltak zsákmányolni. Többé ezekre nem lehetett számítani az ütközetben. Hányszor kivette már az átkozott prédaszomj a kész diadalt a magyarok kezéből!
A balszárnyon Ocskay sokkal jobb fegyelmet tartott. Az ő ötezer lovasból álló dandára csodáit követte el a vitézségnek, ahogy Rákóczy maga feljegyzé. Nemsokára elhallgattak e szárnyon az ágyúk, Ocskay levágta a tüzéreiket: s tovább tört előre.
Ekkor Feirville is eljöttnek látta az időt, hogy a tábor derekával általános rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Hat ezred hajdú indult meg egy tömegben, kivont kardokkal, középen a borsodi hajdúk. Ezek mentek szembe az ágyúütegekkel. Heister három páncélos zászlóaljat indított ellenük, a rajnai sereg legjobb vitézeit. A hajdúk közéje törtek a dárdaerdőnek, s egy hajrá alatt szét volt verve mind a három vértes gyalogzászlóalj. Egy hajdú annyira előrehatolt a rohamban, hogy a futó vasasokat kardlappal visszakergető fővezérig eljutott, s ott a pallosával egy olyan csapást adott a fejére, hogy ha Heisternek vassal bélelt kalapja fel nem fogja az ütést, azt kettéhasítja. Még egy második ütést is szánt neki a vakmerő kuruc, azonban a császári vezérnek egy labanc segéde, a magyar Czobor Márk, észrevette a veszélyt, s egy pisztolylövéssel leteríté a hajdút.
Heister alvezérei mind azt hitték, hogy el van veszve az ütközet.
Csak Heister nem esett kétségbe: ő bizonyos volt a maga dolgáról. Jól ismerte a csatatér sakktábláján a járást. Most következtek az ő húzásai.
Az első húzás az volt, hogy a tartalékban hagyott két lovasezredet előreküldé, hogy a kuruc sereg dereka s a fosztogató jobbszárny közé ékelje be magát, s így a szárnyat egészen vágja el a deréktól. Ez teljesen sikerült.
A másik húzás pedig egy előre kicsinált árulási terv volt.
Rákóczy seregében szolgált egy Scharodi nevű cseh kapitány, aki szökevény németekből alakított zászlóaljnak volt a vezére. Ez még az éjjel megüzené Heisternek, hogy a csatában át fog térni hozzá, csapatjával együtt.
Amint a hajdúk előrerohantak, Scharodi egyszerre az egész zászlóaljával sortüzet adatott a hátukba, s azzal feltűzve a fehér lobogót, átfutott a császáriakhoz.
Ez az orozva történt támadás elrémíté a hajdúságot, rémülten rohantak vissza, s vészkiáltozásukkal elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajdúságot, sőt még magukat a fejedelem palotás ezredeit is. A futásnak eredt négy gyalogezred magával sodort még két huszárezredet is meg egy német dragonyosezredet.
S ezzel a kuruc tábor három darabra volt vágva.
Rákóczy e veszedelem láttára sarkantyúba kapta a lovát, s a muskétásezredével be akart vágni az ütközetbe, hogy annak balvégzetét megfordítsa. Túlbuzgó hívei megakadályozták benne. Megragadták a lova zabláját, s nem engedték a küzdelembe rohanni.
Ezzel aztán el volt vesztve a már kivívott diadal.
A kuruc tábor tartaléka, a dereka, a legjobb ezrede futva rohantak át a Tirnán, az erdős halmokra fel: azok, akik ellenséget nem is láttak. A jobbszárny lovasságai a zsákmányát a nyeregkápára akasztva, mint aki dolgát legjobban végezé, elrúgtatott a Fehér hegyek közé; azok a hajdúezredek, amik a borsodiakkal az élükön nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába, s ott három hadvonalat törtek már keresztül, vissza nem vonulhattak, kénytelenek voltak előre hátrálni; keresztültörték magukat még a tartalék gyalogságon is, s az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel éppen ellenkező irányban.
A negyedik része a kuruc tábornak, Ocskay László alatt a balszárnyon még egyre harcolt, nem akarva hinni, hogy vége van az ütközetnek. Mikor már Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is egyre száguldozott a csatatéren alá s fel, összeszedve a szétrobbant hadakat, s eközben maga is majd fogságba esett, tévedésből a kurucokéhoz hasonló viseletű labanc huszárok közé tévedve, akik Babocsay labanc kapitány katonái voltak. Csak az öccse, Ocskay Sándor meg két alvezére szabadította ki.
Olyan ütközet volt ez, amelyben mind a két tábor úgy szétverte egymást, hogy egyik sem tudta, merre van előre, merre hátra.
De a veszteség bizonyára mégis Rákóczyé volt.
Átlátta, hogy nagy ütközetet vezetni senki az ő vezérei közül nem tud, még a franciák sem. Maga Feirville is úgy eltévedt tőle, hogy a csata után nem talált hozzá vissza. Valahol megadta magát a császáriaknak.
Ilyenkor aztán a kuruc hadaknál az volt a szokás, hogy alig maradt egy zászló alatt kétszáz ember; a többi hazaszaladt a világ négy sarka felé. Hanem aztán épp olyan könnyen össze is gyülekezett megint.
Heister sem tudott azonban mit csinálni a diadalával, örült, hogy a megtizedelt ezredeit szétoszthatta téli szállásokra.
De rövid napok múlva már tudatta vele Ocskay László, hogy nem nyelte el a kuruc sereget a föld. A három erős császári vár, Trencsén, Vágújhely és Érsekújvár között fekvő negyediket, Beckót éjjel ostrommal bevette; ötvennél több labanc nem menekült meg élve onnan, s ami a legnagyobb veszteség volt a császáriakra nézve, a Beckóban felhalmozott egész téli hadjáratra való széna-szalma készletüket felégette.
Így múlt el szénán-szalmán az akkori hadviselés dolga.
(In: A magyar nemzet története. Pest, 1854)
