Csata Ernő: Püspöki vízió

 – Márton Áron emlékére –
 
I.
Egy égi pehely szállt felém
Szentdomokoson,
egy darabka lélek,
cseppnyi szeretet,
 
hol a letarolt dombok s a temetők nőnek,
imára kulcsolt kezekben a fájó gondok.
 
Fuldokoltam fekete angyalok
vérfürdőjében,
rám borult
Doberdó pokla,

anyám rózsafüzére,
hitem megtartott.
 
A porból felemelt Isten,
s szikrát gyújtott lelkemben,
 
bevilágítani
a sátáni vakságot.
 
Korai hóvirág voltam a tavaszi fagyban,
viharban aprócska lángot őriztem,
 
a szeretet fényét,
isten ösvényén. 
 
Építeni jöttem, töretlen hitből élő kereszteket,
örökzöld életfákat, Boldogasszony kertjébe,
 
összefűzni tépett örökünket,
amitől dühöng a hatalom.

 II.
Az erőszak titkos
börtönökbe dugott,
veszélyes a fény,
hol vaksötét az úr.
 
Nem szégyen az üldöztetés nálam,
az igazságot, a szeretetet szolgáltam.
 
Véres században,
hol a kultúra abortált
s az ember is deportált
lett, zsidó vagy cigány.
 
Én szóltam az életért, az angyalok elmenekültek,
kiutasítottak, maradtam igaz embernek.
                               
III.
Akármivé avattok,
én boldog vagyok:
szeretet szava,
világ igaza.
 
Pokol tornácán a lét fázik s nem szűnik a hajsza,
démonok szorításában az ördöggel játszik. 
 
A megváltott ember
tévelyeg s a bűnözön
már összecsap
feje fölött.

Hiába volt kereszthalál, dúl az ördögi hódolat,
beteg lelkek fújják ma a furcsa felhőket. 

Új pilátusok mossák kezüket,
a kísérlet sikertelen,
igazzá válni az ember
még képtelen.
 
Egy porszem a kozmikus körforgásban,
faragott kövek kemény anyagán,
 
leszek, talán,
ősi kacskaringó,
vitézkötések
fakuló vonalán.

2015