Krúdy Gyula: Szent Mihály lova

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.

    Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.

    Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalogjárót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

    A bálványkép, a végrehajtó, aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait – felemeli a sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekútorai. Nem fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé, a francia parfümök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény, bütykös lábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az egzekúció dobpergése riasztja vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel, még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.

    Most aztán igazán elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak, mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehér lepedős vándorlók kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott, és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.

    Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi halottak, akik még „jó pénzben” fizettek örök nyugalmukért, adósságot sem hagytak hátra?

    Szeles Szent Mihály napján, amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni, ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat, kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelkűket és visszhangját vesztett szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak, akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? „Itt fekszik Pál, itt meg Péter – mi mégis a talpunkon vagyunk” – mondja az eleven ember, akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?

    Fújja a szél Szent Mihály lovának kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert nagy az ára ma a sétalovaglásnak.

(1923)