Vajda Albert: Egy ötvenhatos önvallomása
Ha újra kezdeném, - ezt mondod magadnak,
és sóhajoddal búcsúztatod a szálló időt.
Édes Istenem, hogy is volt három évtizeddel ezelőtt…
Harminc év! Jaj, mennyi sok barázdát vágott
arcod szántóföldjébe
a Gond ekéje.
Vajon, ha nézhettél volna elébe,
ha jövőbe látó tükröt tart eléd
egy túlvilági kéz
és láthatod új sorsod nehéz,
kanyargós útjait, vajon elindultál volna-e
azon a novemberi nyirkos hajnalon,
tarlókon át, csontkemény rögökbe
botolva, torkodon a bizonytalanság
szorító kezével?
Három évtized porzott már el feletted!
Kár is tagadnod, kenyered javát feletted,
hányszor borult s derült az ég feletted,
hányszor bántad meg szavad, tetted…
Sokszor nevettél, gyakran csak tetetted
a jókedvet, hisz valójában sírni lett
volna kedved.
Ha újra kezdeném, - ismétled újra
és eszedbe jut harcod az életért.
Mögötted mindaz, amit hazának mondanak,
előtted az ismeretlen új, mely ridegen fogad,
mert idegen vagy. De nem voltál-e otthon
osztályidegen?
Nem sütötték rád e bélyeget jéghidegen?
Csak azért, mert szabad hazát akartál,
szabad szót annak, aki csak hallgathatott,
ízes magyar szót, nem propaganda szólamot.
Elég volt, mondtad akkor s riadtan nézted
az utcakövön a vért
s könnyed hullott, hullott egy nemzetért.
Harminc gyökértelen éved elrepült.
Van lakásod, házad, autód és csak tőled
függ, mikor s hová utazol.
Nem kell útlevélért csókolnod kezet.
És bár nevedről – mint írta Márai –
ha volt, lehullott minden ékezet, de
magadban megőrizhetted önmagad,
mert idekint, egyelőre, még minden szabad.
Nem írják elő, mi legyen a véleményem,
azt szidhatom, akit akarok, keményen.
Igaz, gyakran keresnem kell a szót,
mert nem az anyanyelvemen
kell másokkal szót értenem.
De nem öntenek rám szólam-maszlagot,
és nem kell egy bebalzsamozott halott
eszméit térdelve dicsérnem
és közben azzal beérnem,
amit koncként kegyesen hajít elém
az állam.
Ha újra kezdeném? Azt tenném, amit teszek.
Szabadon szólok egy szabad világban
és magamban őrzöm meg a Nemzetet.
1986