Peterdi Andor: Zempléni Árpádhoz

Mint sziklaüregében ama sas,
kit nem bánt mélység, se magas,
úgy ülsz s figyelsz ki fészked ablakán.
Majd csak elhúz e vihar is talán
magyar tájak fölött.

Ülsz s neszelsz, mint kunod a kövön.
Hej, meghalt bennünk a magyar öröm,
s ha eddig sírva vigadott a szánk,
most, hogy portánkra átcsapott a láng,
nótánk is mennydörög!

Nagy bánat gubbaszt rajtunk és gyötör,
mert fáinkról, hej, sok szirmot söpör
a dermesztő, a fagyasztó halál
s a paraszt helyett ő arat, kaszál, -
mi lesz, Uram, velünk?

S Te hallgatsz most, búba temetkezel,
mondván: jaj annak, ki most énekel
és érző szívvel távolokba lát.
Ó, áldottak most a halk éjszakák,
ha megpihenhetünk.

Tudom, ha elzúg majd a förgeteg,
turáni lantod újra fölveszed,
s úgy fogsz riongni, mint ős Osszián,
mert nagy fájdalom nagy vigaszt kíván:
fényt, zengést, napot.

S mi, akik fújjuk most a trombitát,
hogy megbomlott körültünk a világ,
a véres múltba eltemetkezünk,
s halványan fénylik majdan nevünk,
mint apró csillagok. –

De zeng és harsog majd a Te dalod!...

1916