Mindszenty Gedeon: Magyarország Védasszonya
Már nincsen Imre, már fölment az égbe
Az angyalokkal szűzen játszani –
Imát e földön többé nem rebegnek
Ah! nem, mosolygó halvány ajkai!
Ott nyugszik immár gyászos ravatalán,
Kezében ékes liliom vagyon,
Oly szépen nyugszik, mint a hold sugára
Bús fenyvesekkel árnyékolt tavon.
«Ó! mért hagyál itt, jó fiam, szerelmem;
Hogy válhattál el tőlem ily korán?
Mért hervasztád el nemzeted reményit?
Te legszebb gyöngy a magyar koronán!»
Zokog fel búsan, két térdére hullva
István, a szent, de megsebzett király,
«Ha te meghaltál, ó! mondd: a kereszttel
E most megváltott nép elé ki áll?!»
De Imre hallgat – atyja jajfohászát
Sem nyílhatik föl hideg kebele,
Csak egy-egy égő fáklya lobban olykor,
Mikéntha enyhe választ intene.
Elalszik az is, elhamvad búvában
Minden kis fény a ravatal körül,
Csak István virraszt és István szívében
A honfibú ég egyesegyedül.
Ennek szent lángján forrva, gyuladozva
Az égre veti könnyes szemeit:
«Ó! mentsd meg, Isten a hit új hazuáját:
Elvesztünk, hogyha jobbod nem segít!
Nem kérek enyhet, balzsamot szívemre:
Mert te akartad, hogy legyen sebes,
Hanem könyörgök neked, Istenemnek,
Ó, vess pillantást e hű népre, vess!»
Alig rebegte el hő, szent imáját,
S ím a liliom Imre jobb kezén
Fölnyúlik lassan – s szép fehér virágán
Lobogni kezd egy églövelte fény.
A fényből aztán csillagok teremnek,
Belőlük egy kéz koszorút fűze,
S a koszorúban ott állott szelíden
Jézus szent anyja – a szüzek szüze.
«Fiam! az ég meghallgatá imádat,
S engem küldött e honnak gyámolul,
Csak lábaimhoz fuss, te jó magyar nép,
Hahogy fölötted az ég elborul.
Én kérek áldást majd békés hazádra,
S ha véres síkra szállnod kellene,
Én leszek, ki zászlódat vezérlem,
Én, harcaidnak védő szelleme!»
Szólott a szent szűz – s eltűnék a fényben,
Utána menten a hajnal hasadt,
Melyben egy nemzet jövendője égett,
Mutatván vért, de rózsát is sokat.
S Istvánnak többé már nincs honfikönnye,
Eltelte szívét a menny vigasza;
Mert bár elveszté legszebbik reményét,
Ó, de anyát nyert az édes haza!