Ölvedi László: Mona Lisa

Előtted állok régen,
ki tudja, mióta beszélgetek, viaskodom veled?
A részeg világ ma táncot jár a vulkán tetején,
birodalmak süllyednek a sírban,
eszmék és formák válnak megvetett salakká-
Minden pillanat: új változás és kárhozat,
csak a te mosolyod szent és változatlan…

Rohannak a percek és a századok.
Egy pillanat:
ezer életbimbó feslik sziromba
s kitárja harmatos kelyhét a nap felé.
Egy pillanat:
ezer csók szikrázik a reszkető emberajkakon,
dalol, esdekel, rombol, üdvözít
a mirtuszfürtös, lápvirágos szerelem.
Egy pillanat:
ordítva nyargal a tűz a háztetőkön,
árvíz hömpölyög,
a sárgálló búzaföldeken végigsöpör a jégverés.
Ínség jajdul:
apadt mellére halott csecsemőt szorít az anya,
gyilkoló gyárak börtönében sorvad a férfi,
a leányt utcasarokra veri a nyomor…
Megsiketültek a fülek, hiába kong a vészharang.
Egy pillanat:
véres szekéren vágtat a Háború,
harcizsivaj, lövészárok, pergőtűz, roham…
tipró fekete paripán, vörös pallos kezében
éhesen száguld a Halál.
Egy pillanat:
hiénák járják a csatatereket,
Párisba, Genfben, Trianonban békéről prédikálnak
a véreskezű, hivatásos hazugok
s kitépik a kerékbetört szívekből
a jóság, emberség mosolygó hitét.

Egy pillanat _ _ _
s eltűnik minden a szörnyű színpadon,
vétek, fájdalom, nyomor és halál…
Csak téged láttak Mona Lisa,
szemed sugára múltat, jelent, jövendőt áthidal,
megnyugvást ád, diadalmas szűz hitet
minden emberben, gyönge önmagunkban is
és felgyújtja a Szomorúság fekete partján
a sohasem múló Szépség fároszát.