Fehér Gyula: Kutak a Körös Kis-Sárrétén
Az embernek az élelem megkeresésén kívül mindig nagy gondot okozott a víz megszerzése. A nomád, pásztorkodó nép főleg ott szeret tanyát, sátrat ütni, ahol a víz közel van.
Csak amikor a természet nyújtotta lehetőségek: folyóvizek, tavak a lecsapolással, szabályozással, megszűntek, vagy távol kerültek, akkor kényszerült rá az ember, hogy gödröket, kutakat ásson.
Most a Kis-Sárréten vesszük sorra az ősi vízszerzési módokat.
Ma már a régi özönvíznek nyoma sincs, még Gallacz János: Monográfiá-ban az 1715. évről szóló kimutatásával szinte elenyészően csekély szántóföldet, rétet, szőlőt említ a Sárréten, a határ legnagyobb része nádas-mocsaras, tele nagy kanyarulatú erekkel, fokokkal. A sárréti halász-pákász, rétész ember szomjúsága idején csak nekidűlt a víznek, nekihasalt; a „tenyerivel a giz-gazt ellegyezte, vagy elfútta és olyat húzhatott, amilyent akart.” Az öreg Víg János beszélte el Szeghalmon, hogy nádtutajjal, láppal csíkászva, sűrűn neki-nekidűlt a tutajra hasalva; kivált, ha csík- vagy halpaprikással lakott jól, mert „a hal odabent is kívánja a vizet.”
Volt, aki nekikucorgott a víz szélén, vagy csónakján, két tenyerét magokra tette, s a vízben telemerítette, ajkához emelte és úgy ivott belőle. Nem kellett neki kancsó és más efféle szerszám. Ezt mindig magával hordta, e nem hagyta és utána még a kezét is megmosta. Ma is él ez, nemcsak itt, máshol is. Így oltja ki szomját a kërëzs-játszó1 liba pásztora, juhásza, kondása. Vagy pedig leveszi zsíros kalapját a fejéről, betűri és úgy meríti bele a vizet. Utána a fején a vizes kalap jó hűvöset tart a nyári nap hevében.
A házak népe is a kërëzsből nyerte a vizet, mert a Körös és a Berettyó kanyarulatai és mély fokok vették körül az árvizes területekből kiemelkedő, vízhorda és vízmosta porongokat, amelyeken a régi települések voltak. A víz szélére, vagy 1–2 méterrel beljebb állást raktak terméskövekből és rőzsékből, vagy ízikből. Aki módosabb volt, nádból vagy fából való lápot (= tutajt) karózott ki 3–4–5 cövekkel. Ha a víz áradt vagy apadt, aszerint változtatták a láp helyét, hogy az mindig a víz szélén álljon. Így tisztább vizet lehetett meríteni. Ha nyár volt, begázoltak és úgy töltötték meg az edényt. „A közepiből hoztad-é?” – szokta kérdezni a gazda, mert akkor hideg és kristály-tiszta volt a víz. Csak a lusta cseléd merített a széliből, hogy könnyebb legyen az edények megtöltése. A korsóval egy kis merő gödröt riszált szét az iszapban és így jobban a víz alá tudta nyomni a korsót.
A vizet kaponya, szapoly segítségével merték.
A kaponya (11–12. ábra) lopótökből készült. A tök oldalára jó ökölnyi vagy még nagyobb nyílást nyesszintettek le, hogy a szája kerek alakúvá váljék. Szögletes lékalakúvá is szokták kivágni s azután kivájják, a belit kirázzák, kifújják. Egy párszor még ki is öblögetik, hogy a tökpihétől pillétől megtisztuljon. Volt rövidebb-hosszabb nyelű. A hosszabb, 2 m-es nyelet inkább akkor használták, amikor tavasszal a nagy vizek miatt nem lehetett a szélinél beljebb gázolni s ilyenkor még fanyelet is dugtak a kaponya szárába.
A szapoly – hallottam cserpák (Szeghalom, Köröstarcsa) néven is említeni, – nyárfából kivésett füles merőszerszám. Inkább a körösi halászok használták. Ugyancsak náluk volt a hosszúnyelű szapoly is, melyet vízhányásra készítettek.
A vizet zománcozatlan vászonkorsókba, cserépvedrekbe, cserépkantákba, fakantákba (20. ábra) töltötték. Ha folyón gyalogjáróhíd volt, akkor nem kellett külön merítőedény, egy korsót felkötöttek a korsómadzagra és leeresztve a hídról, egymásután megbuggyantották.
Említenek olyan esetet, hogy csíktökben2 is hordtak vizet, mely az ú. n. seggenülő tökből készült.
Ezeket a vízzel teli edényeket vagy kezükben lógatva, vagy karjukra felöltve vitték és viszik ma is. Vagy pedig a vállukra vetették vállfájukra.
Az 1–6. ábrán többféle vállfát látunk, melyet számos névvel illetnek, gamófa, gangócs (Szeghalom, Vésztő), vasgamó (Komádi), pitlifa (Bucsatelep), vízhordó (általános), vállfa (általános)
Legprimitívebb, legősibb vállfa egy egyszerű bot (1. ábra). Felkap az ember egy bütykös végű husángot s a bukójába, korsójába beledugja és vállra fektetve hátra csapja. Úgy indul neki az útnak. Elöl a husáng bunkótlan végét pedig jobbjával a vállához szorítja, hogy egyensúlyozza. Ha a munkába induló ember ásót, kapát, villát visz magával, akkor arra akasztja batyuját, korsóját.
Másik alkalommal meg gondosan kifaragott görbe rudakon (2. ábra) cipeli az edényt. Hogy a korsó, veder le ne csússzon olyan könnyen, egy kis vackot vágnak a két vége táján. Ma már csak a kondás, béres kap fel egy ilyen görbe rudat, ha párosával kell a teli vedreket hordania, mert mégis könnyebb, ha a vállát nyoma meg egy kicsit, mintha a karját húzza a teher. Annál jobban használják főleg az uradalmakban dolgozó munkások a Kërëzs mellett lakók, a gamós vállfákat. Tóth Sándor mondta, hogy mikor még csíkászni jártak, a csíktököt ilyeneken hozták haza. A fagamót kanóc-madzaggal, vagy vesszővel kötötték, erősítették, a vállfához (3. ábra).
Ma már a vasgamósat használják (4–5. ábra). Van olyan is, hogy lánchorog van a vállfa két végén (6. ábra). Néha több kampója is lehet a gamónak, hogy több edényt lehessen rárakni. Pitlifával hordják a bádogból készült gatyaszárat (kantát). (21. ábra)
Voltak, akik az edényüket korsómadzaggal kötözték össze, és úgy vették az egyik vállukra. Ma már mindkét vállukra átvetik, s korsómadzag helyett kötéldarabot vagy nadrágszíjat használnak.
Az így vállra vetett, be nem födött edényekből elkerülhetetlen, hogy valami kis víz ki nem lötyögjön és a ruhára rá ne csapódjon. Ezért rojtos vizes abroszt, vízhordó-, vállabroszt terítenek a vállukra, mely egész a horgas ináig ért az embernek. Forgatásos szövésű volt, 30–40 cm széles és jó két méter hosszú, amelynek a két végén piros csíkok díszlettek és szépen összefont rojt fityegett róla.
Látjuk, igen változatos formái vannak a vízhordó szerszámoknak. Ott találjuk meg ma is, ahol nincsen kút a közelben, az embernek távolról kell hordania a vizet. Amint a kutak mindjobban készülnek, ezek feleslegessé válnak, kiszorulnak, legfeljebb moslékos vedreket cipelnek vele.
A vizes edények a már említett vászonkorsók, cserépkanták, cserépvedrek, csíktökök voltak. Otthon a konyhaajtó mögött a vizes-ászkon (15. ábra) állott a nagy vizes vászonfazék. Ezt sohasem „vitték kútra”, vagy kërëzsre. Mindig ott állt a helyén, s ha kiürült, vagy ürülő félben volt, telehordták. Benne állandóan állott a víz; esetleg még egy vizes-dézsát3 is tartottak kívüle, de annak a kamrában készítettek helyet. Inni nem igen ittak egyikből sem, csak a konyha szükségletére: főzésre, mosásra használták.
Inni vagy a csecses korsóból isznak, mely az asztal alatt áll a vizes deszkán, vagy az 5–6. cm magas korsó-lócán, vagy pedig előbb kancsókba, órosba töltik a vizet. A gyerekek számára külön bögre, csupor van az asztalon, vagy a kucikban. Az asszonyok is ebből isznak. Csak a felnőtt férfi ihat közvetlenül a víztartó edényből, a gyerek legfeljebb a fedeléből. De akkor is rámordulnak: „Csak emberesen igyál aztán, bele ne szürcsölj!” „Bele ne igyál!”
Télen a nyílt víz beállása után előbb léket ütöttek be fejszével és így merítették tele az edényeket. A nádvágó ember meg nádkútból4 nyerte a vizet (16. ábra). Ez az egy 1–1,5 m hosszú nádcső volt, amelynek a belit kiszedték, a bütykit egy vékonyabb szállal kibökték. E célra mindig szép címeres nádszálat választottak. azonban az alsó bütykit nem szúrták át, hanem fölötte apró lyukacskákat fúrtak ki szűrőnek „penicellus” bicskájukkal, és szép sugárosra, rézsútosan csapták le a végét. Majd a belit kifútták, a nádvágóval a jégben egy kis léket vágtak és próbául egy vastagabb szálat dugtak le, hogy ezzel helyet csináljanak a nádcsőnek. Ha a próba-nádszál el is tört, nem okozott olyan nagy bajt, volt helyette másik. Csak utána engedték bele a szívónádat úgy, hogy a szűrője legyen alul. Mikor a vízig lenyomták, addig szívogatta egy erősebb tüdejű ember, míg a pocsolyás vizet ki nem szítta és ki nem köpködte. Majd a lyukacskákat lent a szűrőnél iszapszerű képződmény vette körül és a csőbe lassanként tiszta víz szivárgott. Bent a konyhában minden „fűhajnál” (= főalj) volt egy-egy nád-kút s mindenki szíhatott, ihatott belőle, amennyit akart.
Az embernek nemcsak a maga szomjúsága kielégítéséről kell gondoskodnia, hanem jószágjáéról is. Már pedig a pásztor a nyílt vizet szereti, mert az itatás nem kerül fáradságba, egyébként a hatalmas méneseket, gulyákat, csordákat nehéz volt meggyőzni elegendő vízzel. Ma is a pásztor, ha csak lehet, visszatér a régi szokásához. Beleveri a jószágokat a vízbe, belekutyáztatja s ő is csak azután iszik, amikor a jószágok teleszíjják magukat. A kondás meg egyúttal fürösztet is. Igen finnyásak a lovak, nem isznak ott, ahol a disznó már megfordult előttük, inkább horpadt hassal mennek el onnan. Ahol nagy jószág iszik, oda a disznók, juhok nem tehetik a lábukat, mert akkor jaj a kondásnak, meg a juhásznak.
Még a múlt század végén a lecsapolások után egy pár évig a fokok, erek (Cigányér, Sertésér, Farkasfoka stb.), sokáig szolgáltak itatásra, míg aztán néhány évtizeddel ezelőtt végleg ki nem száradtak.
A nyílt vizek lecsapolása, rendszabályozása a folyóvíztől távolabb eső embereket arra kényszeríti, hogy kutakat készítsenek. Lássuk, hogyan jutnak vízhez, hogyan ássák ki a vízgyűjtőaknát, gödröt és azután pedig, hogy emelik ki a vizet: milyen a vízkiemelő szerkezet:
Legegyszerűbb vízgyűjtő kút: az ú. n. kotúkút; vagy ríti kút. Még manapság is rászorulnak a réti emberek. Kapával, lapáttal, ásóval, vagy ha egyik sincsen kéznél, akkor esztikével 3–4–5 arasz mélységű, egy kicsit szélesebb két jó lépés hosszú gödröt vájnak ki a kotúban. A földárja fent lévén, még ma is külön árvíz alkalmával a folyóhoz közeli gödörben előszivárog a felső talajvíz, ami a különböző növényi és állati mocsármaradványok rothadása miatt igen kesernyés és fanyar ízű. Csak szükség esetén iható s itatják a lovakkal is, főleg szántás alkalmával, mert a gazdának nem érdemes módosabb kutat csináltatni, a kotú-lé miatt úgyis rosszízű marad a vize.
Amint a víz előszüremlik a gödörben, egy kicsit ülepedni hagyják, és csak azután vezetik vagy hajtják oda a jószágot. Itatás után nem mindig temetik be; ha nemsoká térülnek-fordulnak, akkor úgy hagyják és akkor még találhatnak benne vizet. De idővel kiszárad és a gödör veszélyessége miatt be kell temetni. Ilyen időleges szükségszerű volt a lápi-kút is, amelyet az ingoványon úszó lápon lápmetszővel metszették ki lékalakra és már is kész volt5.
Emelőszerkezet nélküli a gerádicsos kút (keresztmetszete a 17. ábrán), másnéven a sír-kút is6. Szája téglányalakú, vagy esetleg négyzetformájú, oldala másfél öl is szokott lenni. Mélysége a talajvízhez igazodik és 3-öl körül mozog úgy, hogy legalább kötésig érő víz legyen benne. Az akna egyik oldalán főd-gërádicsok vezetnek, de nem egész a víz színéig, hanem fölötte 1–2 méterig, addig a határig, míg a föld nedvessége miatt nem válik olyan lazává, hogy a le-följáráskor beomoljon. Ugyancsak ebben a magasságban, szemben a garádiccsal az akna másik oldalán egy másfél arasznyi széles padka fut. Erre azért van szükség, hogy rajta és az alsó garádicson pallókat fektessenek, keresztbe állónak. Ha már most valaki vizet akar meríteni, lelépked a garádicsokon, az álló közepére és korsómadzagjával megbugyogtatja az edényeket. Ismét vállra veti, vagy karón lógatva viszi fel. Ha a víz nagyon közel van az állóhoz, a korsót kézben fogva meríti meg. Ám a garádicsokon vigyázni kell a lépkedésre, hogy a földet le ne rugdossa az ember, mert akkor nemsokára járhatatlan lesz a garádics. Ezért néhol a gyerekekkel pévás sárral tapasztatták be a garádics fokait, vagy deszkákat raktak rá, s így az pár éven át is kitartott.
A nagyon dongványos és magas vízállású földben nem is csináltak garádicsokat, mert egy jó ölre már ott volt a víz. Ilyenkor csak pallókat helyeztek el keresztben, és erről merítettek. Ma ilyen garádicsos, sírkutat csak a vályogvető cigányoknál, meg szegényebb építkező családnál lehet találni, ahol csak addig van rá szükség, míg a vályogot ki nem vetik, vagy a házfalát föl nem húzzák, be nem tapasztják. A száját korláttal, vagy nádkerítéssel veszik körül, amely arra szolgál, hogy az állatot, embert megóvja a kútbaeséstől. Ha összeomlik, melléje gémeskutat készítnek; a régi jó lesz a rucáknak, disznóknak, fürösztőnek.
Sokkal nagyobb szerepet játszanak azok a kutak, ahol az ember nem puszta kézzel kénytelen kiemelni a vizet, hanem külön szerkezetet készít. Vidékünkön leggyakoribb és Alföldünkön legjellegzetesebb a gémeskút.
A sárréti ember a gémeskutakat a vízgyűjtőjük és azok bélelése szerint különbözteti meg: egyszerű főd-kutat, zsombék-, nád-, vessző-, deszka-kutat.
A főd-kút, másnéven orsó-, veremszájú-kút (18. ábra) belső oldalát semmivel sem bélelik ki. Legalkalmasabb a keménykötésű föld, mert a föld tömöttsége miatt nem omlik oly könnyen be, mint a dongványos fehér földekben. A kút szélessége mindig a talaj szilárdságától függ s 1,5–2,5 méter között mozog az aknanyílás átmérője. Először a helyét jelölik ki az udvar közepén az ólhoz se nem közel, se nem távol. Majd a kút szájának a kör alakját húzzák meg ásóval, és hogy „kerekebb” legyen. Egy szöszmadzagot vesznek elő. Az egyik végét egy kis cövekkel leszúrják a középre és a madzag másik végét kifeszítve, megrajzolják a kört.
Az ásás eleinte könnyen megy. A földet kihányják a kút szája mellé. Egy ember pedig még messzebbre lapátolja, hogy később is legyen hely. Amikor már egy ölnél is mélyebbre jutottak le, akkor a kútásó másfél arasznyi padkát hagy az egyik oldalon, hogy erre rakja föl előbb a földet, s innen a másik társa már ki tudja hányni a felszínre. Ha még mélyebbre mennek, újabb második padkát hagynak állónak és úgy halad fölfelé a föld.
Ha már közel jutnak a föld árjához, akkor a padkát is lebontják és a földet vedrekben húzzák fel kézzel, úgy, hogy az akna szájára egy jó erős foszni-deszkát7 fektetnek, és azon állva emelik ki a vedret. Ma már csigával húzzák fel a földet, vagy esetleg már előre felállítják, felszerelik a kútágasra a gémet és azzal segítenek magukon. Voltak apáink között kik kötélcsúsztatón (19. ábra) húzták ki a vedret. Két villalakban végződő ágast ástak le a kút szájától jó méternyire és a villaalakban egy gerendát kötöztek, rögzítettek. A gerenda közepe táján simábbra faragták, a kérgét lehántották és meg is kenték húzás közben szalonnával, hogy a kötél jobban csússzon. Egy ember folyton a kötél végét fogta és egy helyben állva „szedte karikába” a húzás alkalmával, vagy pedig vállhoz szorítva a kötél végét, addig ment, míg a kötél fel nem jött s az állón levő ember meg kiürítette és azután újból visszaengedték.
Amikor elég vizet találtak a kútásót is kiemelik és kávát szerelnek az akna szájához, utána pedig a vízkiemelő szerkezetet állítják fel. De sok szegényebb helyen ma sincs ez, még kávája sem, hanem kötéllel, korsómadzaggal buggyantja meg az edényeket. Az ilyen bélelés nélküli kútba merítés alkalmával bizony elkerülhetetlen, hogy a veder hozzá ne verődjön az akna oldalához. Ezért aztán a föld állandóan morzsolódik, omlik lefele, különösen a víz színe táján. Így az akna mind öblösebbé, nagyobbá válik odalent, s egész haskásnak látszik, mint egy teli orsó.
Az állandó kopás miatt aztán 4–5 év múlva odáig megy a dolog, hogy a kút szájánál lévő felső réteget nem támasztja alá semmi sem és egy nagy esőzés után berogyik. Ezt azzal próbálják megszüntetni, hogy különböző anyagokkal bélelik.
Igen sokáig bírta régente a zsombék-kút. Vizenyős legelőkön vágott zsombék-, zsombok-téglákkal rakták ki az oldalát, amelyben a frissen kiásott gyökér a vederből kilöttyenő, kicsorgó vízből bőven kapva öntözést, sokáig élt, és mint valami drótszövés nem hagyta a földet beomlani.
Mások meg nádfalat, vagy vesszőnyalábot szorítottak a négyszögletű akna oldalához, horgas husángokkal. Szép, hosszú, jól megtermett nádat, vesszőt használtak, amelyet pamaccsal, fejjel össze állogattak a falhoz és a tövén, közepén meg felül egy-egy riglifa8 nyomta két-három horgasfával az akna falához. A bélelés ebben az esetben nem nyúlt fel a szájig, csak addig ameddig az így odaszorított nád hossza felért. Így is sokat tartott, mert ahol a veder legtöbbet lökdöste a falat, ott volt védőanyaga. De a nád és a vessző is egy-két év alatt nagyon megrökönyödött. Kimerték a vizet és a régit kiszedve újabbat tettek bele, ha a kút gödre is jól bírta még.
Voltak vesszőfonású, kerekszájú kutak is, amelyet épp úgy fontak meg, mint egy feneketlen szalmahordó kast, s 1–2 méteres ízenként eresztették bele, mely fent egészen e káváig ért.
Az erdős vidékre jellemző, kivájt, kiégetett fatörzsből készült bodon, köpüs9 kutakra vonatkozólag nem hallottam adatokat, lehet, hogy élt itt is, csakhogy az emlékezetből is eltűnt már régen. De már említés van olyan kútról, amely két-három egymás alá tett feneketlen hordóval van kirakva.
Az akna bélelése történhetett faanyaggal is. Még ma is vannak használatban ilyen kutak, amelyeket általában deszka-kutaknak neveznek. S aszerint, hogy hogyan rakják ki, megkülönböztetnek rovás és rámás kutat. A deszka-kút lehet mélyebb is, mint a veremszájú fődkút. Tartani is tovább tart, mert nem rogyik be egykönnyen. Bélése lehet tölgyfa, ákácfa, szegényebb zselléreknél a fadepóból vásárolt fenyőfa volt. A pallódeszkának csak az egyik oldalát munkálták, barkácsolták ki, amelyik a víz felől esett.
A rovás-kútban egy rovás olyan hosszú, mint amilyen széles belül a vízgyűjtő akna. Összetákolása becsapolással is történt, hogy a már kút szélességében kiszabott deszka mindkét végén 15–20 cm-nyivel beljebb egy csapot, rovátkát véstek ki, s azután a csapoknál összeeresztették, összerótták. Mi kor a rovások készen voltak, kötélen engedték le a fenékre s a kútmester odalent csak egymásra igazgatta, hogy kodrátosan álljon. A rovás fölötti részt pedig földdel, agyaggal teletömték, meg „magátul is odaszivalkodott” az. A tölgyfa és az akácfa nehezen rohad el a vízben, mert ott még jobban acílosabb lesz. A fa a víz színén rothad el leghamarabb, mert a föld árja hol éri, hol nem; meg vízmerítés alkalmával is lelötykölődik. Az így elnyűtt rovások könnyen pótolhatók és kicserélhetők. A rovás alá karókat vernek és kötélel felkötik az egész faalkotmányt, míg alatta a rosszakat kicserélik. A káva is készülhet rovásokból.
A rámás-kút hosszú foszni-deszkából készül, amelyet belül egy-egy méterenkint faszögekkel odaszegezett rigli-fák, perének tartanak össze. Egy íz 4–5 méter is volt, s igen meg kellett fogni, amikor leeresztették, nehogy ferdén, kaszont csússzon bele. Két-három íz volt egymás felett aszerint, ahogy a kút mélysége kívánta.
Belül a riglifák, peremëk rámák arra is jók, hogy a kúttisztító könnyen le tudjon ezeken járni; a legalsó rámára egy állót tesz és úgy meri ki az iszapot, a sívó homokot a kút fenekéről.
Ma már ezeket a kutakat kűkutak szorítják ki. Ha még meg is vannak a régiek, de helyettük már téglával kirakott kutakat készítenek. Csak a régimódi gazdáknál találjuk meg, pedig 100 évvel ezelőtt alig volt a faluban tégla-kút, hisz Gyomára, Csabára kellett volna elmenni érte, míg a nád, vessző, fa helyben volt.
A kőkút mindig kerekalakú s ma már külön kútba való görbe téglákat is készítenek. Amikor az akna kiásása után a víz felbuggyan, egy árkust tesznek alul, amely épp oly kerületű, mint a kút belvilága; 4–5 db tölgy-, akác-, vagy fenyődeszkából formálják ki körgyűrű alakban és azután leteszik a fenékre vízszintesen. Erre rakják rá a téglát.
Ha víz nagyon rohamosan jön, akkor bizony nem érnek rá így lerakosgatni a téglákat, s ezért a kútmester már előre elkészíti a bodonyt (bödöny) úgy, hogy két árkust csinál. Egyet alul és egy másikat felül, amelyeket lécek tartanak a külső oldalán. Majd a két árkus közét fent a kút szája mellett telerakják téglával, ékkel, jól megszorongatják, és azután a kész bodonyt köteleken lecsúsztatják. Így egy két méter magas kőhengert leengednek és azután már a kútmester nyugodtan tud dolgozni a víztől.
A kút száján a legfelső téglasorra jön fedőárkus és erre a kútkáva. A káván belül az egyik oldalán kis póckot csinálnak, a vízhordó edények szármára. Ezen töltik meg a kantákat, korsókat, így a melléjük csorgó víz a kútba hull vissza és nem csinál csatakot. Vagy pedig a káván kívül nem messze terméskőből, deszkából egy kis állványt tartanak, hogy az edények ne legyenek sárosak.
A gulya-, csorda-, és általában a közkutaknál belül a káván van az ember számára még egy külön álló a kútágassal szemben lévő oldalon. Hogy a húzó bele ne csússzon, egy kollát védi.
Mint említettük a kútnak a vízgyűjtő medencén kívül, másik része a vízkiemelés, amely vagy minden szerkezet nélkül, vagy egy kétkarú emelő-szerkezettel történik.
Nem akarjuk ennek a leírását részletezni, mert Cs. Sebestyén Károly alaposan összefoglalta10. Legfeljebb azokat adjuk hozzá, amelyek a mi vidékünkön eltérést mutatnak.
A villa-alakú tartó oszlopon: a kútágason forog a gém. A következőképpen: a gém egyensúly-középpontjában egy vízszintesen átfúrt lyukon vasrúdtengely van keresztüldugva, amelynek két vége, az ágas villaalakú végében van rögzítve, és a forgó gerenda: a gém így kétkarú emelőként mozog11.
Gyakoribb a 7. ábrán mutatott szerkezet. A tengely alatt van a gém és így az összes erő a felső járomra tevődik át. Van olyan eset is, amikor a gém van felül a tengelyen, s a járom meg alól. De azt mondják sokkal jobb az előbbi, mert nem imbolyog a gém annyira.
Sok helyen a járom helyett a gém egy járgányszegben keresztül dugott vastengelyen forog (8. ábra).
Kútágasnak néha élőfát is használnak; s mivel az oszlop igen nagy erőt visel, jó mélyre ássák, a gödörben téglákkal szorítják meg; a tövét pedig jól feltöltik földdel. Itt szokták tartani a tapasztani való sárga-földet, amely egyúttal erősíti az oszlopot. Ha pedig az ágastövét az idő elkezdi megenni, a kidőléstől pótlábakkal védik.
A gém legtöbbször egy fiatalabb faszál, melyet nagyon ritkán szoktak szögletesre megfaragni. Az elülső vékonyabb részén van a kútostor odaerősítve vagy kötéllel vagy lánccal, vagy némely embernél még ma is csikótóval (9–10. ábra). Az első olyan egyes csuklószerkezet, amely csak egyirányba engedi mozogni a kútostort, míg a másik (10. ábra) már kettős csuklójával két irányba.
Az ostor végén kankaríkban van a veder. A gulyakutakon vaskankarík helyett keresztfa tartja a félakós abroncsozott favedret.
A gém hátsó boldogabbik végére vagy a farkára koloncot, ócska ekevasat, fatuskót, ekefejet, rossz edényeket aggatnak fel. A nagy kutakon földig csüngő kötelet is kötnek, mert a pásztorembernek legnagyobb munkája a vízmerítés és a bojtárgyerek a kötélnél fogva segíti felhőzni a viezt12. Egy nagy nyájnak egy kútgém meg sem győzi a sok száz veder vizet. Ezért egy kútba két-három gém is jár.
A jóságok nyárfatörzsből készült vályúból isznak, amelybe a káván lévő felső vályúból folyik bele a kimert víz. A kút környékén annyiféle vályúval találkozunk, amennyit a gazdaság megkíván. A nagyvályú folytatása a disznó, rucafürösztő, mely sok helyen deszkával van kibélelve13. Elmaradhatatlan a kút mellől a kapitány vizeskád14, amelyben a kapitány víz áll. Ez onnan vette a nevét, hogy a rendőrhatóság megparancsolta, hogy nyár idején minden udvaron tűzbiztonság szempontjából egy vízzel teli dézsa legyen.
A nagy jószágoknak a vályúját sűrűn ki kell mosni szalmacsutakkal kidörzsölve, mert máskülönben pokla lesz a víznek.
A csordások, gulyások itatáskor tülköléssel adnak jelt s így jelzik a dílelist is. A kocsisok, csikósok pedig a már divatból kimert vízidudával jelezték este és éjjel az itatás idejét. A vízidudát jó karvastagságú bodzafából készítették. Először kettéhasították, kivájták és vesszővel összekötötték. A vékonyabbik vége pedig 8–10 cm hosszúságú nádszálat szorítottak mustéknak. Egész nap vízben állott a vályúban, vagy a kapitány vizes dézsában. Legény kellett hozzá, hogy a „marsot ki tudja fújni” (13. ábra)
Néhol a tanyasi kutak káváján, vagy a vályúban egy-két nádcsövet látunk, hogy ezzel szívják a vederből a vizet, mert aki a vederből iszik egyenest, igen megsüti a hideg víz a fogát. Némelyek meg bütyök nélküli szalmaszállal szívják a vizet. A pásztorember, vagy az uradalmi munkások, a friss hideg vizet fákból való csobányokban15 viszik, melyből nádsíppal, vagy szalmaszállal szívják a vizet. A csoportos aratóknál a napi víz megszerzése a csobányos tiszte, aki egyebet sem csinál, mint a munkásokat szolgálja ki vízzel.
Meg kell említeni a kerekes16, tekerő kutakat, melyek mindjobban kezdenek elterjedni, bent a faluban főleg az „úri házaknál”. Ezekből egy fatörzsből készült hengerre csavarodó kötél, vagy lánc emeli ki a vödröt, amelyet kallantyúval, vagy kerékkel hajtanak, tekernek.
Ha a kútba beleseik, vagy beleszakad a veder, horoggal húzzák ki, ami arra az ősi módra emlékezte, amikor a vedret horoggal merítették meg a vízben. Ha nagyon mély a kút akkor kötélre kötött 3 ágú vasmacskával veszik ki a vedret a vízből.
A kútnak a rendbentartását a múltban is, ma is szorgalmazza az elöljáróság. Régen a kút-esküdt járta sorra a házakat, vigyázott a közkutakra, kit a többi esküdttel választott meg a község, s azután egyik esküdtnek tett a kötelessége a kutakra felügyelni.
Ha valami vándor szomjasan téved be, szívesen kínálják meg egy kis friss vízzel, de vásár alkalmával a vásártér körüli kútgazdák már külön kútpénzt szednek a jószágok itatásáért, míg máskor ők is ingyen adják a vizet. Ilyenkor a közkutakra külön embert állít az elöljáróság, aki felügyel a kútra és az idegeneknek pár fillér ellenében ad egy veder vizet. A vásáros gyerekek meg a szomjas közönséget kínálják friss vizükkel, hogy cúkorra valót keressenek.
Igen érdekes szokása az, hogy a tanyán kint dolgozó embereknek, libapásztoroknak úgy adnak jelt, hogy a kútostort felengedik, s úgy hagyják, míg be nem mennek a tanyába. Ha a régi világban zsandárok jelentek meg a tanyák között, úgy adták a gzadák tudtul, ghoy a kútgémet feleresztették. Amikor a szomszéd meglátta, ő is úgy cselekedett és lassan az egész határban magasan álltak a kútgémek.
Voltak, akik a kút vizének megrontásához is értettek. Szeghalmon egy Fodor nevű ember, aki csak hátra csapott fehér keszkenőjével és a többi kocsis nem tudott itatni abból a kútból, míg a fodor lovai meg szemlátomást vették magukat. Nagy Ferenc gyarmati pásztorember meg pévát szórt visszakézből a kútba és a pévaszemek mind varangyos békákká változtak. Víg János mesélte: ha kényesőt öntöttek a kútba, addig forrott benne a víz, míg ki nem száradt.
A víznek, kútnak, varázserőt is tulajdonítanak, de csak bizonyos napokon, meghatározott időben.
„Karácsony éjfelén 11–1 óráig aranyos-víz folyik a kërëzsën, és aki ebből itatja meg jószágjait, azokba „nem áll be a nyavalya”.
Vagy onnan kell Karácsony éjféljén hozni a vizet, ahova sokan járnak vízért, mert akkor azok szerencséjét is megisszák jószágjaink.
Ha a rühes ember nagypéntek éjjelén fürdik meg napfeljötte előtt a kërëzsben és utána ruháit a víznek ereszti, elmúlik a betegsége.
Nagypénteken mossák, úsztatják meg és fürösztik a lovat, disznót, juhot, hogy egészségesek legyenek.
Akit ellepett a tyúktetű, az kilencszer kerülje körül a kutat éjfélkor és minden kerülésnél bele kell néznie a kútba; elpusztulnak róla a tyúktetvek.
Aki ivás közben víziborjút17 nyelt el, azzal tejet kell itatni, lábbal felkötni, hogy a feje csüngjön lefelé és a szája alá tett forró tejszagra kijön a betegből a víziborjú.
Vízmegzabáláskor, (mely nyáron fordul elő a nagy hősében különböző rossz vizektől), sóslóriumot18 főznek és annak a levét isszák. Általában nyáron savanyú ételfélét, kovászos ugorka levet, pezsgőt isznak a szomjúság csökkentésére.
Hát jó vizet hol találnak, milyen földben, mikor? Erre a kérdésre egyik kútmester sem tudott határozottan válaszolni. „Csak sejti az ember, ha a vériben van.” DE legtöbbnek az a véleménye, ahol sok kutyatéj van, ott jó vizet találnak. Szívós Imre, egyszer olyan helyet választott, ahol egy bokor kutyatéj volt. És mindig a gyökerek mellett ásott s mikor a gyökerek megszakadtak, elvégződtek, előbuggyant a jó víz. Ma sincs környéken olyan jó kút.
Víznek is az a jó, amelyikben megédesedik a málé, puhára fő a paszuly és nem kérges, hanem habzik benne a háziszappan, ha sok béka van benne.
Meg kell végül még emlékeznünk, hogy kinek a kötelessége a víz beszerzése, a vízről való gondoskodás: a férfiaké-e, vagy a nőké? E téren kettős megosztást láttunk, ami a régi életformák maradványa. A ház, a család, általában az emberek víz kielégítése a nők feladata. Ők hordják még ma is főleg, legfeljebb a fiatal süldő 16 éves legények járnak ma is a kútra; dolgozó munkás bandánál is lyány a csobányos, vagy lyányszámba menő fiatal gyerekek.
A jószág megitatása meg teljesen a férfiak dolga. „Kötni való gazda az, aki még a lovát is az asszonnyal itatja” – mondják. Az előbbi szokás az ősi gyűjtögető gazdálkodási életmód emlékének mondhatjuk, míg az utóbbi pedig az állattartás velejárója, ami mindig férfiak feladata volt.
/1/ Kërëzsnek hívnak a Kis-Sárréten akármilyen folyót, legyen az a Berettyó, Körös, Ölyvös. A folyóhoz tartozó két partja közti árterületét pedig kërëzsjátszónak nevezik.
/2/ L. Herman O.: Magyar halászat, Bp. 1887. 208. old.
/3/ Ezekben a vizes-dézsákban gyűjtik még ma is az eső alkalmával az ereszről lecsepegő esővizet, amelyet kizárólag csak mosásra használnak.
/4/ A bodrogközi lápról említi Ecsedi I. nád vagy lápikút néven Föld és Ember 1922, 169. old. Herman O.: A magyarság ősfoglalkozása köréből 84–85. old. pedig lápkút néven.
/5/ Győrffy I.: Nagykunsági krónika, Karcag, 1922., 38. old.
/6/ U. o. írja Győrffy: „aszály idején sírkutakat ástak a folyóágyások medrében. Így a Berettyó fenekén is sírkút volt. Ezen gödrök olyanok voltak, hogy a jószágot le lehetett belé hajtani s a másik oldalán feljött.”
/7/ Foszni-, padlódeszka durván kiácsolt 8–10 cm vastag deszka.
/8/ Riglifa: szögletes rúd, általfa.
/9/ Magyarság néprajza I. 104. old.
/10/ Cs. Sebestyén K., A magyar gémeskút, Szegedi Füzetek, 1934. 57–68. old.
/11/ L. u. o. a raját 60. old.
/12/ Szabó István uradalmi segédtiszt úr közli egyik levelében Bucsatelepről: „A kút kolonca alatt van egy félméternyi magas, négy földbe vert cövekre erősített lóca, amelyet ugrónak neveznek. Arra használják, hogy amikor a vizet húzzák, a bojárgyerek erre felhág, majd a kútfarkáról lecsüngő kötelet megfogja és a veder húzásával egyidejűleg ő is megrántja a kútgém hátsó felét akként, hogy az ugróról leugorva lendületet vesz, és úgy szalad a kötélle.”
/13/ Banner J., Népr. Ért., 1911. 134. old.
/14/ L. u. o.
/15/ L. A magyarság néprajza 65. old. I. köt.
/16/ U. o. I. 67. old.
/17/ Foltos szalamandra, salamandra maculosa.
/18/ Lósóska, rumex crispa.
Ethnographia – Népélet, A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata XLIX. évf. 1–2. szám, 1938.
