Ormos Iván: Panteon

Ciklusrészlet

S most halld anyám e földi híreket,
amikről már nem értesültél,
Európa alkonyának tépett köntösét
magamra öltő krónikás,
hadd mondjam el ezer és ötszáz nap
történetét.

Puszták regélő csöndjén át,
arany nyomát hagyva az utókorra,
szökött valahová a Tisza-parti
óriás. Mi úgy sirattuk: Móra.
Árvább lett egy kihunyt, drága fénnyel
a gondolat-vetítő magyar televény,
becsületrenddel, szájában sebbel aludt el
Kosztolányi.
Fázott a lelkünk, mikor elment szegény.

A pogány isten ott a magas ég ívén
egyszer mégiscsak megkönyörült
koldusarcú Juhász Gyuláján.
Lám, túllenni ínségen, Annán: sikerült!

Régi tájakon, hol őszi hold alatt
emlék virít s lélek lazul,
robogott el a vörös postakocsi
s benne hűlt szívvel Krúdy Gyula úr.

Balatonszárszónál a vonatfütty
élesen hasított. Ő – mi volt a hiba?
Urak földjét vérezte be
mosónő anyának József Attila fia.

Merengünk már Nagy Endrén is,
és küszködöm bevalljam-é:
hazug igék lobbantak semmivé
körmondat fókuszán. S mi elhittük:
csak kabaré!…

Transzilván hangokról borul
emlékezésem két máglyalelkű, holt barátra,
Balázs Ferencre, ki a nagyvilágból hazatérve
– tudta: nem sok lehet már hátra –
munkába kezdett. Népéhez tapadt,
Mészkő fölé csillagot gyújtott,
s mikor pusztító lázban minden összeomlott,
önnön művévé foszlott: lett biblia a rög alatt.

…S Dsida Jenőre, ki hősi akarással
szívének riadt s zilált ütemét legyőzve
búcsúzni megállt a vers-tükör előtt,
hogy emlékek s üzenő éj fényeinél vetkőzve
lelje meg, ki ember volt s ki fájt: magát,
s byroni stancák örökzenéjű vizén
sodródva parttól egyre messzebb
énekelte el korára visszahullt hattyúdalát.