Szalay Mihály: Szállj le, angyal…

Szállj le, angyal, mi hozzánk is,
Árassz körül égi fénnyel:
Dúlt szívünkön, roncs hazánkon
Ijesztően nagy az éjjel.

Sötét romok, sötét sebek,
Sötét végzet, sötét gond, gyász…
Ez ma szegény Magyarország…
Sírok felett siralomház.

Régi hazánk eltemetve,
Csonka törzsén is ítélet…
Bús jelenünk búsabb jövőt,
Éjünk ígér újabb éjet.

Sok bűnünk mind összeérett;
S bár gyümölcsét sírva szedjük:
Újra néki porhanyítunk
S még szaporább kézzel vetjük.

Közös balsors csépel, gázol,
De meg egymást mégsem értjük;
Míg az örvény felénk kapdos,
Mentés helyett egymást tépjük.

Akinek van: dőzsöl, habzsol;
Akinek nincs: összedőlhet.
De legárvább itt a lélek:
Ezzel sehol nem törődnek.

S balga hittel ekképp várunk
Feltámadást, szebb világot;
Mintha eztán az éltetne,
Ami eddig sírba rántott.

Szállj le, angyal, s e vak éjbe
Világíts be hajnalfénnyel,
Rázz, riassz fel s töltsd meg lelkünk
Új sejtéssel, új reménnyel.

Hirdess nékünk nagy örömhírt:
Derengni kezd, ne féljetek!
A Megtartó tinéktek is,
Köztetek is megszületett!

1920