Oláh Gábor: Ady Endre halálára

Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyámánti uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.

A csolnak ormán állsz, árnyék-király.
Köd-alakod a túlsó partra réved,
Homlokodon csillag ég, s bíboran
Izzik szívedben el nem élt sok éved.

És szíved reng, finom harangvirág,
Árva dalok ütemét zengi fájva,
És dús fürtű krizantém beesőz
Virágzáporként, álmok bús királya.

Friss éllel csengő verseid szabad
Halál-csapatban csolnakodba hullnak,
Hogy hű szolgákként együtt égjenek
Szent máglyáján az elhanyatlott Úrnak.

De lángok szárnyán örököbb körök
Ormaira ifjult örömmel érnek,
Hírét verik évek bércein át
Apollójuknak, a lélek-vezérnek.

S a régi bánatok, magasba tört
Lelked vetett árnyéka, elomolván:
Téged siratnak, mint elégiák,
Tompa fájdalmak csillagtalan ormán.

Dalolnak a kínok, tört láncukat
Szabad iramban csörgetvén az égre.
Márvány arcodba új mennyboltozat
Mosolyog: kis örömök tiszta kékje.

Mély szemeid sötét éjén kigyúl
Párizs, a tündérváros képe, lázzal,
S ölelkezik benne a szerelem
Testvérével, a hallgatag halállal.

Jön a jövendő, koronát övez
A néma utas fényes homlokára;
S a régi Léda, árnyak asszonya,
Közelgő fejedelmét sírva várja.

Főnixmadárként röppent ég-magasba
Új életed tisztító drága lángja.
Az átok szentséggé magasztosul –
Az Ér bevágtat a nagy Óceánba.