Versényi György: Csokonai szobránál

Munkás város közepében
Lombok árnyán áll szerényen
Szegény költő érczalakja,
Elmereng a lelkem rajta.

Sivatagban, pusztaságon,
Kő'párnán is édes álom,
Tündérálmok délibábja
Vette ringató karjára.

Édes álmát eldalolta
Lágyan csengő szép dalokba'.
S szívből szívbe száll az ének,
Szomjú lelkek gyönyörének.

Zeng szerelmi boldogságot,
Epekedik, kéjt sovárog,
Panasz csendül, méla bánat,
Csélcsapságos, imént támadt.

Majd sodor a dal magával,
Föl, magasra, égbe szárnyal,
Fényhonába csillagoknak,
Ideálok hol ragyognak.

Eri nyomorúság, szégyen,
Csak lenézik nagy-kevélyen.
Sors üldözi, ember marja,
Nincs egy nyugodt píllanatja.

Lelkéről a bút lerázza,
Jó kedvének szivárványa
Felmosolyog. Szent a béke!
Üdén csendül nevetése.

Kétségb'esés sötét árja
Lelkünket mint veti, hányja !
Bizodalmunk kapcsa törvény,
Már-már elnyel gyilkos örvény.

Úgy megenyhül itt a lélek!
Szivemben új remény éled.
Nem érzem úgy a keresztet,
Újra hinni, bízni kezdek.

Debreczen, 1898. július.