Szabados János: Az utolsó Zrínyi

I.

Murányi vár, a vész legyen lakód!
Kerülje vándor arra az utat!
Legyen falad között örök sötét!
Milyen sötét fenéktelen kutad.

Falad között hangzott az «esküszünk!»
Visszhang susogta rá: halál! halál!
És megjelent ott akkor Zrínyi bán,
Vérzett szíve, hogy pártütést talál.

«Öcsém vigyázz! s ti is mindannyian
Halálba mért rohantok önként?»
«Ha félsz te, bátya, hát nem félek én.»
Így szólt apám, – aztán megtörtént.

Bakó suhintott és lehullt a fej,
Apám feje lehullt a porba,
Jó honfiak, de rossz alattvalók
Apámmal hullottak le sírba.

Így bünteték a pártütőket, így
Vesztek mind el, kiket szerettem;
Pihenni mily jó lenn ott nekem
A föld alatt velök fejetlen.

Szívem dobog, a vállamon fejem,
A szívben élet, fejben agyvelő,
A gondolat ebben mindegyre fogy,
Amabban meg a kín mindegyre nő.

Szabadságot s egy kardot adjatok!
Nekem a honnak élte drága;
Annám szívére vágytam én csupán,
De soha nem a koronára. –

Ezekre csak hosszú bánat felel,
A melyet Anna elsóhajtott,
És volt csupán a mi velem maradt,
Hogy rám zárták a börtönajtót.

Te fényes napból támadó sugár,
Emlékezet! szívemben élsz talán?
Lobogj föl hát sötét agyamba és
Beszélj nekem a hosszú éjszakán.

Dicső napokról fényes ég alatt,
Dicső napok véres csatáiról,
Véres csaták derék vitéziről,
S szerelmemről, ki lassan elvirul.

Most már pihenned nem lehet soha,
Oh! mert rémes nagyon az éj nekem;
Ha kialudt a te világod is:
Lehajtom álomtól nehéz fejem.

Akkor virrasztanod kell síromon,
Védj meg, ha majd ott lent is bántanak
Történetem hatalmas szelleme!
Kiáltsd, kiáltsd fülökbe: nem szabad!

II.

Boldog napon szólalt a kis harang,
Ünnepre készülénk a várban;
Sokan voltak, nagy főurak s papok,
Úgy vert szívem, Annára vártam.

Látszott, miként mindenki várja, hogy
Mily ritka kincset bírt a zárda?
És Wesselényi nádor lánya jött,
Szép arca lelkét is kitárta.

Előttem állt, kit alva, ébren
Elém hozott az ifjú álom,
Hogy nem karoltam át azonnal őt:
Magamban az erőt csodálom.

Nemes, mint anyja Széchy Mária,
Nem lettem volna hát arámra büszke?
Egy pillantás, mint felleget a nap,
Szívem baját mind, mind elűzte.

Rég hallgatók a hab zúgásait,
Mint gyermekek a Jolsva-parton,
Nagyon sok év eltűnt, mióta én
Ez arcot a szívembe tartom.

S mi másra nőtt most már az érzelem,
Hogy újra ott pihent a kéz a kézben;
Nem kérdeztem, szeret vagy nem szeret,
Csak lángoló arcára néztem. –

Rákóczi nyert arául Zrínyi lányt,
Aztán ránk jött az eljegyzés sora,
Az ég s a föld enyémnek tudta őt;
S a hatalom azt mondta rá: soha!

Tüzes csókból szép rózsa fakadott
Az arcán, úgy remegtem érte!
Hiába mind! – így volt megírva tán –
Eljött a bűn, hogy összetépje.

A ki örült annak, minként magam,
Ki repdeső szívvel megálda,
Átkoznom nem szabad, – akartalan
Az első vészt lehelte rája.

S mert pártütő volt Széchy Mária:
Leánya szíve törjék össze!
Netán a bűn vérünkbe menjen át:
Karunk, lelkünk rablánc lekösse!

Hamar eltűntetek, boldog napok!
Hogy akkor ember voltam, érzem,
Büszkén, magasban hordhatám fejem,
S most a mellemre csüngve, mélyen.

Így álmodom. Szilaj vadászaton
Fölhangzik a murányi erdő,
Levágtatunk a Jolsva-partihoz,
Ha Anna olykor-olykor eljő.

Talán hó is van már a bérceken,
De én előttem zöld a pázsit,
Zöld pázsiton vigyáznom a nyomot,
S megismerem, hogy Anna járt itt.

Szép a szabadság, még ha álom is,
De csak rövid percig vagyok szabad;
Beteg lelkemnek nyugta nincs sehol,
Körülvettek hideg templomfalak.

A szüzek mondanak szent éneket,
Ott térdel Anna oltárkép előtt,
Imádkozik – lassan megyek tovább,
A lánc zörgése föl ne verje őt.

Úgy is tudom, szívét mi tölti be,
Első a hon, szerelme második,
E kettőért él a magyar leány,
E kettő az, miért imádkozik.

Majd néha álmodom, hogy fürtimet
Lágyan simítgatják a kis kezek:
A kővirágok hajlanak reám!
Fejemre hull egy csepp. Fölérezek.

Te csalfa álom! hisz dús fürtimet,
Melyekkel egykor Anna játszott,
Könnyemmel a nedves föld itta be,
S úgy nőttek e penész-virágok.

Ha eljutok honomba, koszorút
Ezekből fűzök homlokomra,
Fenn hirdetem: ím ezt kopasz fején
Jutalmul egy hű szolga hordja.

Hű szolga, semmi más, nincs is neve,
Elvették tőle azt az emberek,
S mely bajnok homlokon ragyoghatott,
Dicsőség őt nem illethette meg.

Két hősi kar véren szerezte azt,
S csekélyke folt bemocskolá nagyon,
Irigy sors! megkötötted az enyém,
A foltot én ki nem tisztíthatom.

III.

Kettétörték az én jó kardomat,
Utolszor volt kezemben Bécs alatt,
A hős huszárokat vezérelém,
Haj! a pogány török miként szaladt!

Ezer golyó fütyölt! kard villogott!
A hulló népet eltapodta ló!
Kerestem én a kardhegyet s golyót,
De egy sem volt a szívemnek való.

Kétszer rohantunk a pogány elé,
És kétszer vertük vissza bátran.
Kétszer vérzett el alattam a mén,
De pillanatra sem hátráltam.

S midőn lehullt arcomról a sisak,
Rengett a lég a Zrínyi névtől.
Gondoltam, hogy most felvirrad napom,
És a gonoszoké sötétül.

Minő nap volt! szökellt az ifjú vér,
A mit ma újra felgyújtott öröm,
Véltem lelkemben óriás erőt,
Mellyel most a kétséget széttöröm.

S a mely tegnap vadul osztott sebet,
A kéz ma írt oly gyógyító lapot,
Mely fölszárítá Anna könnyeit,
S szívén a sebnek helyet nem hagyott;

Szabad vagyok! és tiszta, mint a nap.
Midőn nem vívnak fönt sugárai –
Csatát szilaj viharral és reád
Töretlenül le bírnak szállani.

Szabad vagyok! s tied örökre tán,
Király adott nekem menyasszonyul,
Te birtokot és én nevet nyerék –
Siess, s velem a trón elé borulj.

Ott harcolt Bécs alatt végső csatát
Az üldözött Gádé*), nyugodni száll,
Kivel végtére összeköt a hit:
Az újra támadt Zrínyi Boldizsár.

Hosszúnak tetszett a nap, óra, perc,
Mert vártam őt, és íme elfogyott. –
Oh! mily rövid volt a nap, óra, perc,
A lélek bennem úgy zokog!

Négy nap múlt. Hogy nem kaptuk a segélyt,
Sem a bajort, se szászt, se lengyelt;
Eltávozott a várból a király,
És engem oldalához rendelt.

A víz s a tűz egymásra rontanak,
Így hirdetik, hogy vészbe lépek:
Az ég dörög, hullat nagy cseppeket,
Tatár csapat meggyújtja Bécset.

Magasra fölragad a Wien folyó,
Mikorra elérhettük partját,
Haragjában úgy verte gátjait,
A melyek őt befogva tartják.

Egyszerre csak nagy lett a rémülés:
Elárultak! fegyverre gyorsan! –
Az éj palástja födte el utunk,
Menekültünk, de veszve voltam.

Veszélyt kiáltott minden ajk reám,
Megérthetém a balítéletet,
Mely az ésszel ritkán tanácskozik,
S ím engem is mély föld alá vetett.

IV.

Sötét börtön és rémmel teli,
Tudom az üldözött vadállat
E helyet nem választaná lakul
Rövidke éjre sem magának.

Az a szeglet keservesen zokog,
Tán Anna lelke sír? kiált segélyt?
Szegény leány! most már hajtsd meg fejed,
Szerelmedet virulni ne reméld.

Növelj fiút! de ne legyen magyar.
Nyújtsad te más idegennek kezed,
Nyugtasson meg a lelkiismeret,
Hisz gyönge vagy, s ők kényszerítenek.

Növelj fiút! de ne legyen magyar,
Ha magyar lesz, nem lesz boldog soha!
Mit ér neki, ha lelke nagy, nemes?
Nem ismerik, mert sorsa mostoha.

Nem, nem, te kedves, árva áldozat!
Bocsáss meg, hogy ekképpen sértelek!
Magyar leány szeret, és büszke, hogy
Szenvedni tud, – de hűtlen nem lehet! –

Sötét a börtön és rémmel teli,
Elém húzódnak titkos árnyak.
Fegyver csillog, vitéz, nagy férfiak,
A harcra készen, rendben állanak.

A dob pörög, az ágyú mennydörög,
És Zrínyi villámló kardot kivon!
Hanyatlik már zászlójuk, – boldogok!
Ők halnak hős halált a kis hídon.

Onnan meg a bősz vadkan tört elő,
Hogy Zrínyi bánt tiporja földre.
Mi volt ez? egy fegyver dörrent, belé
Halált-osztó golyó volt töltve.

Szabadba innen! emberek közé,
Ti megdicsőült szellemárnyak!
Hogy elfelejtett már a Zrínyi név:
Szemére vetni a világnak.

Amott a vérpad! Zrínyi, Frangepán,
Fejét többé vállán nem hordja.
Haj! mennyinek kicsordult vére most,
S egy csepp esett a homlokomra.

Törlöm, de mind hiába! ez talán
Mit árulóra sütnek, bélyeg?
Siessetek! hogy adjatok vizet
Lemosni, mert a szégyen éget.

Egy angyal jő a Jolsva partitól,
Ki én miattam földre költözött,
Kicsiny csészében hozna friss vizet,
Haj! földre hullt a csésze, s széttörött.

Kitől ijedtél meg bús angyalom?
Rég elveszített drága kincsem!
Az őrtől, úgy-e? szolganép ez itt,
Hozzánk egy csepp jó szíve sincsen.

Talán csalódom benned, jó uram!
Oh! kérlek, akkor hozz nekem vizet;
Szegény vagyok, meg nem fizethetem,
Vagy kell-e? íme vedd! fejem tied.

Vidd el magaddal innen messzire,
Ha meg nem ismerik, mondd, én vagyok.
E fej száz könyvnél többre megtanít,
Vegyétek hát, s erről tanuljatok.

*) Miután meg volt neki tiltva a Zrínyi nevet viselni, elnevezte magát Gádé Boldizsárnak.