Szulik József: Kenyérmező
Ballada
Kenyérmező, Kenyérmező,
Dicső diadalnak helye!
Valahányszor rád gondolok,
Könnyel lesz a szemem tele.
Hogy úgy letűnt az a szép kor,
Melyben hazánk dicsősége,
Miként a nap fönn az égen,
Oly ragyogó fényben ége.
Mint az érvíz, úgy borítá
El kis Erdélyt a vad török.
Mennyi szegény magyar fogoly
Kezén, lábán bilincs csörög.
Kenyérmezőn Báthorynak
Alig tesz pár ezret népe
S hatvanezer emberrel jő
A vad pogány ellenébe.
Letekint a piros hajnal
A magyarok táborára;
Közepében emelkedik
Az Úr Isten szent oltára.
Vérnélküli az áldozat…
Isten ember kenyér színben…
„Szent vagy Uram, háromszor szent!”
Térdre hullva így zeng minden.
Vége van a szent misének,
Fegyverre kel a kis sereg;
Meg-megbömböl egy-egy ágyú,
Jön a török mind-közelebb.
„Jézus segíts!” szól a magyar,
„Allah” ordít a pogányság;
Remeg a föld, alig bírva
A két sereg rohanását.
Hős Báthory legelül küzd
Mint oroszlán bősz dühében;
Kardja élén a halál ül,
S miként villám sújt kezében.
Már második paripája,
S ím ez is lerogy alatta.
Maga is több sebtől vérzik;
Úgy érzi, hogy gyöngül karja.
De most ismét lóra pattan,
Bátorítja körül népét;
Nem is enged még a magyar,
Dúlja ádáz ellenségét.
Ám az árvíz, ha megindul,
Eldönt minden töltést, hidat;
Így van itt is, mint az árvíz
Akként ömlik a török had.
Már-már lankad a magyarság, –
Felhőbe tűnt a nap fénye;
Akként tűnik lassan, lassan
A magyarok reménysége.
De a napfény ismét kinéz,
Mosolyog a véres tájra…
Ah mi ez? a hegytetőről
Hangzik ez a szörnyű lárma
Azt gondolnád, villám fénylik;
Azt hihetnéd, mennykő csattog.
Pedig az a kardok éle,
S a paripák körme pattog.
S túlzeng minden csatalármán
Kinizsinek szörnyű hangja:
„Hol vagy? … jövök, hős Báthory,
Ne félj… rajta magyar, rajta!”
Két karddal küzd hős Kinizsi,
Csak úgy hull az ellen tőle…
Rövid a harc, hanem szörnyű…
Megfut a pogány előle.
A magyarok nem is űzik,
Úgy is maradt elég hátra:
Innen-onnan harmincezer
Az elhullottaknak száma.
Csata után ősszokásként
Kerül a sor áldomásra.
Vígan zeng a tárogató,
Pöng a sarkantyú nótára.
Kinizsi meg, a hős vezér,
Letevén a komolyságot,
Fogai közt egy törökkel
Járja a toborzó táncot.
* * *
Hős Báthory Kenyérmezőn
Az elhullott hősök felett,
Hála és emlék jeléül
Kis kápolnát építtetett.
Innen-onnan négyszáz éve;
Düledez már a kápolna,
De azért az igaz magyart
Most is szebb világba vonja.