Csoóri Sándor: Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumpliszatyor és hosszú lódenkabát –
ez jut eszembe rólad napok óta
s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,
mikor a piac káposztaszagában sorsára vár az ember
s az élet olyan, mint beázott cséplőgép
egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;
talán egy megviselt, özvegy férfi
gondoltam némi részvéttel
hónapokig,
talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött
hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.
Aztán a név. A neved. A kézfogásod.
Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.
Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal
ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.
Köhögsz a hideg emlékektől,
de nyomban mosolyogsz is,
mint a sors jólneveltje és a történelem
utolsó úriembere, aki kezet csókol sután
a századokon átvonuló Antigonénak
s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,
bűntelenül vállalva el az élők
bűnét.
Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,
végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesetten, önemésztő,
ki a mézelő akácosban
s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:
nem szállták-e meg sasok a kezét
s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét
e délelőttön
s láttam szemedet is:
a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy
virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,
ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumpliszatyor és hosszú lódenkabát –
ez jut eszembe rólad napok óta
s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,
mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,
de szégyenében csak a földet nézi.

1981