Szerb Antal: A Szentírás /I.rész/

Az Ó-szövetség

Az Ó-szövetség, mondják, nem egy könyv, hanem egész irodalom. Olyan, mintha a görögök egy könyvbe tömörítették volna Homéroszt, Aischylost, Platónt, Szapphót és számos kisebb szerzőt, beleértve a gunyoros Lukianost is. Aki az Ó- szövetség irodalomtörténetét mondja el, a zsidó nép irodalmának kilencszáz vagy ezer esztendejéről számol be, mert a legrégibb szövegrészek, mint a Tízparancsolat is, a tudósok szerint Kr. e. több mint ezer évvel keletkeztek, a legifjabb könyv, Salamon király Bölcsessége pedig a Kr. e. I. században. Mégsem lehet a Szentírás néven összefoglalt irodalmi műveket történelmi sorrendben tárgyalni, mint más irodalom alkotásait, mert keletkezésük időpontja több mint vitás, az Egyház által szentesítet hagyomány sok esetben ellentmondásban áll a kutatók nem mindig meggyőző érvelésével. Mi tehát az egyes könyveket nem létrejöttük feltételezett sorrendjében, hanem az ősi hármas beosztást követve, műfajok szerint vesszük sorra: először a történelmi műveket, majd a zsidó szellem sajátos műfaját, a prófétikus írásokat és harmadsoron a költeményeket, elbeszéléseket, filozófiai műveket, tehát a határozottan irodalmi jellegű könyveket, amelyeket a hagyomány egyszerűen Írásnak nevez.

Mózes

A történelmi művek között az első helyet méltósága, valamint a benne elbeszélt események ősisége révén a Pentateuchus, vagyis Mózes öt könyve foglalja el. Az ősi hagyomány e könyvek szerzőségét Mózesnek, a zsidó nép vezérének tulajdonítja. A katolikus Egyház mindmáig a hagyományos álláspontot foglalja el és 1906-ban leszögezte, hogy az eddig felhozott érvek nem döntik meg Mózes szerzőségét. Ezzel szemben a protestantizmus a bibliakritika művelőinek tanítását tette magáévá és azt vallja, hogy a Szentírás első könyvei keletkezésük idejére nézve egyáltalán nem az első, mai alakjukban négyszáz évvel későbbiek például Amos próféta könyvénél.

Bibliakritika

A bibliakritika álláspontját először Jean Astruc, XV. Lajos háziorvosa alkalmazta 1753-ban; szerinte a Genesis több mű összeolvasztásából keletkezett; két főforrása közül az egyiknek szerzőjét jahvistának nevezi, minthogy ez Isten nevét Jahvéval jelöli, a másikat elohistának, minthogy az Istent az Elohim (többesszám!) névvel illeti. A bibliakritika legnevezetesebb művelője Wellhausen 1883-ban és 1894-ben megjelent műveiben ezt az elméletet Mózes valamennyi könyvére, sőt a hozzájuk csatlakozó Jósué könyvére is kiterjesztette, úgyhogy nem Pentateuchusról, hanem Hexateuchusról beszél. Tanítása szerint a jahvista kézirat – természetesen igen régi szájhagyomány és írott szövegek felhasználásával – Kr. e. 850 körül keletkezett Izraelben, az északi királyságban; az elohista kézirat pedig Kr. e. 750 körül Júdeában, a déli királyságban. A két szöveget 650 körül összeillesztették és hozzácsatolták a Deuteronomiumot, az ún. második törvénykönyvet, amelyet Helkiás főpap Jósiás királynak 600 körül adott át azzal, hogy a templomában találta ezt a Mózesről való könyvet. Az így nyert szövegbe a babiloni fogság idején iktatták bele a rituális előírást tartalmazó szövegeket. (Priester-codex.) E szerint a Hexateuchus végleges alakját 450 körül nyerhette el.

Wellhausen elméletét kétségkívül nagyon sok érv támogatja; de az is bizonyos, hogy végeredményben a múlt századi tudományosság naiv magabiztossága beszél belőle; eljön majd az idő, amikor mulatni fognak azon, hogy a bibliakritika a Hexateuchusnak úgyszólván minden sorából külön-külön meg tudta mondani, mikor és hol keletkezett. 

A babiloni hatás

Tudomány már megcáfolta a XIX. századi kritika egy másik elméletét, az ún. Bibel-Bavel elképzelést (Delitzsch), amelynek értelmében a Pentateuchus szerzője vagy szerzői a világ teremtésének mondáját, a vízözön történetét és számos más lényeges mozzanatot a babiloni mítoszból vette át. A zsidó és babiloni mítosz hasonlósága kétségtelen – de azóta Palesztinától térben igen távoli népek mítoszai közt számos olyanra találtak, amelyek még jobban hasonlítanak a bibliai elbeszélésekre, holott kölcsönhatásról szó sem lehet. Ezekben a mítoszokban az emberiség ősi közös kincsével állunk szemben, amelynek eredete és terjedésének útja ma még felfedezetlen; Frobenius, aki talán a legnagyobb szakértő ebben a kérdésben, Polinéziát tartotta a nagy ős-mitológia hazájának.   

Hitelesség

Ami a Pentateuchus történelmi hitelességét illeti, feltételezhetjük, hogy sokkal több hiteles adat van benne, mint amennyit a múlt század túlzó kriticizmusa hajlandó volt elfogadni. Hiszen Renan még Mózes létezését is kétségbevonta.

Költői érték

De ő sem vonta kétségbe mérhetetlen költői értékét. „Ez az ismeretlen (a Genesis szerzője) teremtette meg az emberiség költészetének egyik felét. Elbeszélései olyanok, mintha a világ tavaszának leheletét éreznők. Az a nagyszerű intonáció, amellyel a Genesis a Szentírást elindítja, mindvégig minta, ihletés és kötelező színvonal maradt a Szentszövegek szerzői számára. Egy könyv, amely így kezdődik, nem laposodhat el.” Különösen kiemeli a pátriárkák történetének bensőséges báját, elbeszélő hangjának gyermeki ártatlanságát, ami oly meggyőzővé tesz mindent, amit mond: aki így beszél, nem hazudhat… Hogy József története milyen örökhatású epikus anyag, azt napjainkban Thomas Mann feldolgozása mutatta meg.

Törvények

De nemcsak az elbeszélő részek ragadják magukkal az olvasót, hanem a törvények is. Egy részük ugyan elidegenít vad kegyetlenségével és törzsi önzésével; más részükben pedig, a tisztasági törvényekben már a későbbi fóbiákat, görcsösséget és a bűntudatra való szörnyű hajlamot látjuk, in statu nascendi, megdöbbentően fellobbanni. De a harmadik csoport tisztult humanitást hirdet olyan korban, amikor a rabszolgatartó görög ilyesmiről még nem is álmodott: kévét és szőlőgerezdet hátrahagyni a szegény böngészőnek, a zálogba elvett ruhát este visszaadni, a napszámos bérét éjszakára nem visszatartani; még a fészekben ülő madárról is gondoskodik a Törvény és előírja a szabbatikus esztendőt: minden hetedik évben fel kell szabadítani a rabszolgákat, el kell engedni az adósságot és visszaadni a vásárolt földeket… Ezt a törvényt valószínűleg sosem tartották meg.

Bírák és Sámuel

A biblikus történelmi elbeszélés legnagyobb művészi magasságát a Bírák könyvében és Sámuel két könyvében éri el. A hősmonda, amelynek csak szétszórt tagjait találjuk Mózes öt könyvében, itt összefüggő nagyszerűségében áll előttünk. Furcsa Istenmegszállott heroizmus ez, különbözik minden más nemzetétől. Jellegzetes képviselője Gedeon, aki az ütközet előtt hazaküldi katonáit és Jahve, az éjszaka és néhány fazék és fáklya segítségével győzi le az ellenséget. Milyen magában álló a zsidó Toldi Miklósnak, Sámsonnak félig-groteszk óriás-alakja is! Sámuel könyvének középpontjában Saul, az idegbeteg király és ellenfele, Dávid áll. Dávid a szerencse fia, minden sikerül, amihez hozzáfog, alakját valami titokzatos sugárzó kegyelem veszi körül, még akkor is, amikor nagyon gyenge és emberi. Sámuel könyvének egyes jelenetei homérosziak vagy talán még Homérosznál is üdébbek, fiúsabban heroikusak, sátorlakók, csillag alatt éjszakázók: így az a jelenet, amikor Dávid a sötét barlangban Saul mellett áll, az nem látja, Dávid megölhetné gonosz ellenfelét, de csak a ruhájából vág le egy darabot. 

Próféták

A prófétikus könyvek az ószövetségi történet középponti alakjainak, a prófétáknak életét és tanítását tartalmazzák. A próféták fellépése, a Kr. e. VIII–VI. század véres korszaka, az egyetemes vallástörténet egyik döntő fordulata. A Jahve-vallás addig valószínűleg éppoly nemzeti, törzsi kultusz volt, amilyent az ókor többi népénél találunk. Ők állítják a Törvény megtartását a világtörténés középpontjába, ők emelik fel népük vallási tudatát az erkölcsi monoteizmus magaslatára. 

Stílusok

Minden logikus érvelés, meggyőzési szándék távol áll tőlük: Isten szól az ő szájukból, tudásukat közvetlen kinyilatkoztatás útján nyerik és közvetlenül akarnak hatni is, isteni küldetésük tekintélyével, szenvedélyük dinamikájával és jelképes cselekedeteik mágikus szemléletességével: Jeremiás évekig igát hord a nyakán, hogy megjósolja Júda fogságát, Ozeás kéjnőt vesz feleségül, mert Izrael, Jahve jegyese is megromlott erkölcseiben.

Isten nagysága

A próféták közös, legfőbb mondanivalója Isten: Isten rettenetes, kimondhatatlan, megsemmisítő hatalma. Más nép is nagynak és hatalmasnak tartotta isteneit; de általában nem sokat foglalkozott istenen méreteivel és nem is hasonlította össze hatalmát más isten hatalmával. A próféták Isten negatív nagyságának megszállottjai: újra és újra átélik, mennyivel nagyobb és erősebb mindennél és mindenkinél.

Prófétai harag

Ebből származik erkölcsi állásfoglalásuk, a prófétai harag is. Ha Jahve ily mérhetetlenül hatalmas, mekkora ostobaságot követ el a nép, amely gyengébb istenek csábításának enged és ezzel magára zúdítja a féltékeny Isten féktelen haragját! Mélységesen pesszimisták: előre látják Izrael, majd Júda királyságának összeomlását, a fogságot és az elnyomatást. Éppen azért pusztulnak el, mert védekeznek, mert nem bízzák magukat egészen Isten hatalmára!

Szociális felfogásuk

Isten és a próféták haragját nemcsak az idegen istenek bálványozása váltja ki, hanem az idegen életformák felvétele is. A próféták többnyire vidékről származnak, vagy ha előkelő jeruzsálemiek is, mint Izajás, mindenesetre puritánok és erkölcsi érzésüket az eksztatikus felháborodásig sérti a Város gazdagjainak idegenből hozott fényűzése, urbanitása, amelyet elpuhultságnak tekintenek. Tiltakoznak a vagyonkülönbség ellen, a gazdagok erőszakossága ellen, szívükhöz csak az anavim, Izrael szegényei állnak közel. Lehet, hogy ezt a vonást csak mi, szociálisan beállított kor emberei érezzük ki ilyen erősen a prófétikus írásokból, de kétségtelen, hogy izzó tiltakozás van bennük a társadalmi igazságtalanság ellen, ez a legfőbb újságuk, ezt hagyják örökül a szenírásolvasó népnek és emberiségnek.

Izajás

A három „nagy próféta” a zsidó történet egy-egy válságos korszakában működött. Izajás (szül. Kr. e. 760 körül) végigélte a nagy virágkort Ezékiás király alatt és Izraelnek bukással, Júdának csodálatos megmeneküléssel végződő harcát az asszír birodalom ellen. Ő hármuk közül a legnagyobb költő. A bibliakritika úgy véli, hogy művének egy részét nem írhatta ő, minthogy e költemények a babiloni fogság utáni eseményekre vonatkoznak. Ez a „Második Izajás”, a nagy Névtelen írta a prófétikus könyvek legmegrendítőbb sorait. Jahve vallása itt növekszik egyetemes vallássá, amely az egész emberiség választottjait várja az új, az örök Jeruzsálembe. A Messiás, mint a Fájdalmak Embere jelenik itt meg, mint aki magára vette a világ minden gyászát és gyalázatát. Szent Ágoston méltán mondotta Izajást „inkább már evangélistának, mint prófétának”.

Jeremiás

Jeremiás (Kr. e. 650 körül) Jósiásnak, Júda utolsó nagy királyának környezetéhez tartozott, szeme előtt folyt le Jeruzsálem bukása az újbabiloni birodalom elleni harcban. Ő a legprófétaibb hármuk közül. Életrajzi és szubjektív kijelentésekben gazdag írásaiból a prófétasors és prófétalélek szörnyű feszültségét és tragikumát lehet kiolvasni. A hagyomány az ő nevéhez fűzi a Jeruzsálem pusztulása sirató öt megrendítő elégiát is.

Ezékiel

Ezékiel a misztikus hármuk közül. Elragadtatottságában egyízben hét napig merev-mozdulatlanul feküdt. Írásai megdöbbentő látomásokról számolnak be: csodálatos élőlények és forgó kerekek közt jelenik meg az Úr, csonttal telt mezőkön látja a feltámadást. Vele kezdődik az apokaliptikus, titkos értelmű jelzésekkel foglalkozó irodalom és az eschatológia, a végső dolgok (halál, másvilág, feltámadás) tudománya.

Dániel

Ezékiel apokaliptikus iránya növekszik tovább Dániel könyvében; a prófétai retorika már el is marad, csak álomlátások és csodák számítanak; megjelenik a Napok Véne és az Ember Fia, a zsidó misztika hatalmas víziói. Amint a krisztusi kor felé közeledünk, mind erősebb színekkel, mind irreálisabb vonásokkal próbálja a zsidóság rögzíteni tragikus történetszemléletét, országok és birodalmak bukásának látomásait. Ezeket a késői, Kr. e. II. és I. századból való műveket, mint amilyen Énok könyve, nem vették fel a szentírási kánonba, hanem apokrifeknek, vagyis nem-sugalmazottaknak nyilvánították.

Zsoltárok

A Szentírás irodalmi jellegű könyvei közül legfontosabb a Zsoltárok könyve. Egy évezred lírai termését foglalja magába; több gyűjtemény egyesítése révén keletkezett, végleges alakját Kr. e. 150 körül nyerhette. Nagy részük valószínűleg közösségi költészet, meghatározott ünnepélyes alkalmakkor énekelték. „Hitbuzgalmi” költemények és ebben a nemben a legnagyobb alkotások; mindmáig a keresztény egyházi költészet alapjai és példát nyújtó mintaképei. Irodalmi szempontból kétféleképp is megragadják az olvasót: egyrészt a bensőséges áhítat, az Úrban való örvendezés, a mélységesen őszinte töredelem örök-emberi hangja által, másrészt pedig képkincsük keleti gazdagságával. „Bennük viharzik, majd viharzásában elcsendesedik, az Istent kereső és megtaláló, Istent szerető és Istenből élő ember mérhetetlen érzelemóceánja” – mondja kitűnő magyar fordítójuk, Sík Sándor. Minden nyelvre való fordításuk évszázadokon át foglalkoztatta az európai költőket; irodalmi hatásuk sosem szűnt meg. Ady Endre költészete nem volna ilyen a Zsoltárok nélkül.

Énekek Éneke

Az Énekek Éneke a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerelmi költeménye. Keletkezésének ideje, módja, a szöveg jelentése teljesen bizonytalan. Egyes tudósok szerint a palesztinai parasztlakodalom egy hétig tartott, közben énekkel szórakoztak, amelyekben a vőlegényt királynak, a menyasszonyt királynénak nevezték. Mások arra utalnak, hogy Salamon király a szép lányokat elvitette háremébe; a költeményben arról lehet szó, hogy Sulamith a Jegyes, a Szőlőőrző Leány, hogyan áll ellen Salamon király csábításának és marad hű vőlegényéhez. Az egészben véve kevéssé érthető szöveg szépségét részletei adják: Sulamith vágyódása, a leányzó szépségét dicsérő halhatatlan strófák és a dal a szerelemről, amely „erős, mint a halál és mint a koporsó, kemény”. Hogy a kánonba belekerült ez az erotikus költemény, nyilván annak köszönhette, hogy ősidők óta allegorikusan fogták fel; a katolikus Egyház értelmezése szerint Krisztus és az Egyház jegyességéről szól.

Jónás

Jónás próféta könyve némelyek szerint humoros műnek készült és csak azért maradt fenn, mert idővel komolyan vették: az ellenséges városok pusztulását hirdető és a pusztulásnak elébe ujjongó prófétai magatartást csúfolja ki. Jónás az Úr szavai alapján megjósolja Ninive elestét; de az Úr meggondolja magát és Ninive nem pusztul el a jelzett időben. Jónás elkeseredetten kérdőre vonja az Urat, aki megmagyarázza, hogy Ő humánusabb prófétáinál és egy nagy várost nem szívesen pusztít el, még akkor sem, ha az idegen.

Jób

A zsidó vallás és általában minden immanens etika legfőbb problémájával viaskodik a Szentírás irodalmilag legkiemelkedőbb része, a Jób könyve. Hol az igazság? – kérdi a szentéletű Jób, akit Isten minden csapással próbára tesz – mikor íme a jók szenvednek és a gonoszok boldogan élnek. Barátai azt bizonygatják, hogy Jób bűneiért lakol most. De Jób igazának tudatában, a szenvedés szörnyű pátoszával vonja kérdőre Istent, miért teszi ezt vele? És az eget ostromló mondatokra Isten szava felel a forgószél közepéből: megtanítja Jóbot, hogy Isten minden tette átláthatatlan titok. És Jób, ha nem is nyugszik meg, legalábbis „felfüggeszti ítéletét”, Isten rettenetes titokzatosságának átélésében.

Jób szavainak sziklagörgető pátoszával, viharos kétségbeesésével és az Úr szavának himnikus dicsőségével csak Aischylost lehet összehasonlítani. A témafelvetés, sőt a történelmi pillanat is hasonlít Aischylos Prométheusához. Itt is, ott is egy nagy vallás éppen elérte a tetőfokot (a görögség az apollinizmusban, a zsidóság a Törvény végleges megfogalmazása által kialakított szacerdotális rendben), kialakított egy ideális világot és most legnagyobb költője száján egyszerre kérdőre vonja önmagát. Hol az igazság? a nagy kérdésre egyik sem tud felelni; igazság csak a másvilágon van és másvilágban csak későbbi kultúrák tudtak hinni. A zsidóságnak előbb el kellett veszítenie minden reményét arra, hogy politikai hatalmát valaha helyreállítsa, csak azután menekült meg tört szívvel a másvilág látomásaihoz.  

Prédikátor

A Prédikátor könyve (Koheleth, Ecclesiastes) a Kr. e. II. században keletkezhetett – bár nem görög filozófusok hatása alatt, mint régebben gondolták, de mindenesetre olyan levegőben, amelyet már átjárt az antik gondolat. „A hitetlenek mindig ezt a könyvet szerették legjobban a Szentírásból” – mondja Sutherland-Bates. Nem is lehet csodálni. Hiúságok hiúsága, mondatja az ismeretlen szerző Salamon királlyal. Minden hiábavaló, amiben az ember élete értelmét és célját keresi: a gazdagság, a szerelem, a bölcsesség, „aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a gyötrelmet is”;sőt még az erény is, mert Isten nem szereti a túlságos jókat, különben is a bűnösök jobban élnek, mint a jó emberek. A másvilági élet képe is felmerül, de a Prédikátor elveti a valószínűtlen gondolatot. Legjobb meg nem születni. De ha már itt vagyunk, együnk, igyunk, iparkodjunk elviselhetővé tenni életünket. De lehet-e elviselni életünket embervoltunk nagy paradoxiájával? Mert Isten mindent mulandónak teremtett s az ember lelkében mégis benne ég az öröklét vágya. 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf