Szabó Lőrinc: A magyar irodalom középkora

A költészet és elsősorban a líra kalauzolásával három évszázadon szeretném végigvezetni Önöket, úgy, ahogy azt a kiszabott idő – öt előadás – lehetővé teszi. Célom: átadni azt az élményt, melyet a magyar lélek színváltozásai Mohácstól Csokonai haláláig bennem keltettek. A tárgyi tudnivalót kisebb-nagyobb szakmunkák sokasága oly kitűnően összefoglalja, hogy velük versenyre kelnem szerénytelenség és naivitás lenne. Én utazni, szétnézni szeretnék egy kicsit a múltban, s megpróbálom felkelteni a vágyukat, hogy esetleg saját maguk kutassanak és nézelődjenek tovább ezekben az öldöklő századokban.

    Mindig emlegetni szoktuk, hogy mennyire „közel áll” hozzánk, milyen „érdekes” a mindenkori jelen irodalma. Miért érdekes? Mert az élet anyagába csomagolja az örök emberit. Az örök emberi azonban három-négyszáz évvel ezelőtt is örök emberi volt, s ezen az alapon egy-egy régi írás szintén érdekes lehetne legalább annyira, amennyire valamely divatos mai író tárcája, aktuális és gyors elmefuttatása érdekel bennünket az újságjainkban. Hogy sokszor mégsem az, annak egyoldalúságunk az oka. Az, hogy a jelen szűk csigaházába záródtunk, és nincs érzékletes kapcsolatunk a magunk és nemzetünk átfogóbb sorsával.

    Csakugyan szegénység ez, csakugyan veszteség? Minden tudatlanság az, minden hiányosság szűkít rajtunk. Egészen kivételes nagy szellemek kikerülhetetlenül rák erőszakolják jelenségüket és hatásukat a világ és az idő minden tájáról. Azonban egyrészt még az ő igazi ismeretük és jelentésük is ködös és lebegő marad, ha nem illeszkedik valami közös áttekintés hálózatába; másrészt a hagyomány, a múlt éppúgy megeleveníthető, mint a mai nap. Egy emberöltőnyi saját tapasztaláshoz egy emberöltőnyi idő szükséges, de a szellem századokat megismerhet egy félesztendő alatt, s a hagyományban is élni: annyi, mint nagyobb életet élni, egy nagyobb nemzetben élni. Magyar nemcsak annyi van, amennyi velünk egyszerre és lélegzik a nap alatt; a magyarsághoz hozzátartozhatnak a halott magyarok milliói, tíz- és százmilliói. Tőlem függ, hogy hozzátaroznak-e. Pártvezérek nyilatkozatait hallgassam meg nap nap után a magyarság sorskérdéseiről, és mondjak le Zrínyi véleményéről? Igazi szellemi szomjúság nem lehet ennyire igénytelen.

    Igaz, hogy a múltba hallgatózni, a múltban élni eleinte határozott munka. Szokni kell hozzá, mint minden új elemhez. Egy kicsit nyelvésszé, törtésszé, kultúrhistorikussá kell alakultunk. Nem megy nehezen. Észre se vesszük, hogy nőnek ránk új érzékszerveink, s hogy finomodnak. Az első, érzelmi kapcsolatot akármi megteremtheti. Ha megszerettük például azt a nem tudom honnan összeszedett-összeérzett „ézös magyar nyelvet”, amelyet Kodolányi János nagy történelmi regényei, A vas fiai és a Boldog Margit beszéltetik az alakjaikat, valahogy mindjárt köldökzsinórunk nő a múlthoz, a XV. század közepéhez, s mintha az ük-ükanyánk beszéde dadogna és keringene át belénk, olyan lírai örömmel fogjuk hallgatni mondjuk a huszita biblia szavait „a napon meghevölt és megaszott magvak” példázatáról, és azoktól, melyeket „megöttek vala az égi repesők”. Izgalmas élmény a szellemidézés? Megérne néhány órai türelmet egy olyan szeánsz, amelynek végén csakugyan megszólalnak a lelkek? Csak pár perc kell, csak annyi, hogy felüssünk egy öreg könyvet, és a régi Vulgátából, a Báthory-féléből, az okos és a balga szüzekről tart rögtön előadást a régi Pálos-barát, aki egykor a mai Szép Juhászné környékén remetéskedett: furcsa dialektusban beszél, hallgassák csak: „…az öt bolondok felvevén hű lámpásokat nem vének olajt hűvelők; az belcsek kediglen olajt vének hűvelők hű edényekben és lámpásokkal…” Aztán az Alexandriai Szent Katalin-legenda fénösséges nyelve szólal meg (jobb rímekkel, mint a későbbi Tinódiéi!), s azt mondja a hősnőjéről hogy: „Azomba nyakát lehajtá – (És) a nyakvágó hogy azt látá, – Egy vágással úgy legyinté – (Hogy) ez világból kivégezé…” Észre kell vennünk, hogy a nyakvágó előtt a ritmusrontó És meg két sorral utána az a Hogy ugyanaz az auftakt, ugyanaz a félig szöveg nélküli verselőző szótag, melyet a bakáink rántanak sebtiben a sor elé, mikor éneklik, hogy „(Hejde) jobb válláról a bal vállára…” Egészen az, kezdünk elgondolkozni rajta, de „Idvezlégy kivánatosságos Uram, Jesus, irgalmazz énneköm bynösnek,” siránkozza máris litániáját egy női hang: nem olyan ájojtatos asszonyállaté, mint amilyenekről a Winkler Kódex Mária-siralma beszél: ez a bynös lélek 1515-ből fohászkodik az Úrhoz, Veszprémből, Kinizsi Pálné Magyar Benignának hívják, és csak annyit tudok róla, hogy „gonosz életű” vala… Gonosz életű, nem pedig „angyaloknak nagyságos asszonya”, aminek legelső ismert nevű költőnk, Vásárhelyi András titulálta 1508-ban Szűz Máriát; de azért a férje révén egy kicsit talán Kinizsiné is „Törököknek megnyomorítója” volt, hogyne, hiszen ez már a félholdas idők kezdete, Mátyás, akinek szabácsi viadaláról olyan verset olvasok, melynek erőtlen leírásaihoz néhol háromszáz esztendőnyire előre ragyogó formaművészettel rímel a vontatára a bontatása, a kétség-re az értsék: igen, Mátyás korában, Mátyás kora után lapozzuk már az időt, s a nagy humanista és reneszánsz király birodalma, zsoldos hadserege és latin Corvinái jelennek meg előttünk, a hódító Mátyás világa, akiről azt mondja a halálát sirató egykori magyar ének, hogy „numurultaknak kies hajlaka” volt, s hogy „az vizen álló Velencére” törekedett… Mint költőnek, nincs szívem szó nélkül hagyni még azt a verstani apróságot sem, hogy a még évszázadokig lomposan csoszogó vala-vala-vala-vala végű vagy süket ragrímeket ásító primitív négysoros strófák ezreivel ellentétben az az 1476-os emlékdal egyik katrénjában az alábbi négy rím-csengőt fogja összhangba: ága, virága, drága, Prága. Az ember nagyot néz az ilyesmin, már-már játszani kezdene egy pillanatra a „drága-Prága-virága” témán, de szemünk előtt már új virág hajt ki, virágének: legény szól benne a gyöngyruhás menyecskéhez, Katóhoz, akinek megjött a férje: megjött bizony, s most táncolni kell, haja, haja, virágom!… Szellemet idéztünk? A keresztény középkor végéről, vegyesházi királyaink birodalmából, a legkezdetlegesebb szellemi korból hívogattam elő ízelítőnek néhány hangot.

    Mindez azonban csak előjáték ahhoz a világhoz, amely Moháccsal kezdődik. Mai előadásom tulajdonképpen e gyászos időnek a hangjait keresi. A lírai kórust keresi a nagy nemzeti tragédiából. De érthető a kar jajveszékelése a dráma, a történelem nélkül? A magyar XVI. század a harcnak, kétségbeesésnek, fájdalomnak és a feltámadás vágyának irtózatos gomolygása. Apokaliptikus idő. Az egész század csupa izgalom és gyötrelem. Tehát csupa líra. És még sincs lírája. Száznál több költője dolgozott, de csak az egyetlen Balassi az igazi közöttük. Vulkanikus hőség emésztette a fiait. Soha így még nem égette a magyar érzés, soha lelket így nem sarkantyúzott végső erőkifejtésre a pusztulás iszonya. Az eredmény mégis inkább csak fojtott izzás, parázs, füst. Nyelvét és önálló szellemi életét ekkor találta meg igazán az irodalom, ekkor épült ki először olyasmi, amit szellemi Magyarországnak mondhatunk, és mégis inkább majdnem mindenütt csak roncsokat látunk. Az épülő ház és a rom hasonlat a szellemvilágra is érvényes.

    Ami ez alatt a század alatt extra Hungariam történt, az majdnem teljesen hatástalan maradt a magyar glóbuszon. Az ország csak avval ért rá foglalkozni, ami a húsába vágott: a török és a Habsburg-hatalommal, és a Habsburg-világ ellenségével, a nagynémet reformációval. Ebben a században indult meg a fiatal Amerika, Mexikó, Peru és Brazília kincseinek átszivattyúzása az Óvilágéba. Ez a század hozta II. Gyula pápa művészetbarátságát, a tengerentúli nagy felfedezéseket és a krumplit, a dohányt, a kávét, ekkor vetette meg VIII. Henrik után világhatalma alapjait a vérző Anglia, ekkor uralkodott Rettenetes Iván, és hódította meg Szibériát az orosz expanzió, ötszáz éves polgárháború után ekkor indult meg Japán expanzív nemzeti élete, ekkor nem ment le a nap V. Károly és II. Fülöp birodalmában, ekkor élt Tiziano, Holbein, Dürer, Michelangelo, Medici Lőrinc és Cervantes és Lope de Vega és Ronsard és Morus Tamás és Spencer és Shakespeare és Bacon. Minálunk Mátyás olaszos-latinos kölcsönfényű reneszánszát elsorvasztotta a belső romlás. A népi megújhodás korai vágyát és őrjöngő kísérletét Dózsa után tűzbe-vérbe és gyalázatba fojtotta az álláshalmozó nagypapság és az önző nemesség. A nemességen belül is megoszlást teremtett a Werbőczy vezetésével szervezkedő köznemesség érdeke és a trónutódlás. A nemzeti királyság és a centralizáció reménye együtt züllött szét a Mátyás-féle modern zsoldos hadsereggel. Mindenkinek az egység volt az álma, de a széthúzás a közvetlen érdeke. Mikor aztán a Habsburgok túlhatalmát helyrebillenteni a francia kezdeményezés és az európai liga megmozdította a zseniális Szolimánt, a rendi Magyarország, ez a tehetetlen ütközőállam, egyszerre összeomlott és szétesett. Ismerjük a részleteket, a nyugati és az északi részek súlytalan szerepét a császári világpolitika nagy játékaiban, Erdély balanszírozó szerepét, múló tündérkert-ragyogását, császári és tatár kínoztatását, benső háborúit, melyek tíz hónapra még Vitéz Mihály román vajdát is uralomra segítették, s végső megnyomorodását, és ismerjük a török uralom alatti részek állandó égését és kiégését. A félhold a Dunán túl és Tiszán túl és Északon folyton előbbre nyomult, már csaknem kettévágta a Nyugat és Kelet-Magyarországot, elesett Temesvár és Drégely, Sziget és Fülek, majd a második rohamra Eger is, az emberről lenyúzták a bőrt, a földről az embert. A gumiszerűen rugalmas határok még az időközi békék alatt is folyton mozogtak, és a Királyság határszéleit száz és száz kilométernyi fronton végvárral védelmezték. Erdély, ameddig tudta, karddal és okos machiavellizmussal, a császári Magyarország karddal és alkotmánnyal védekezett a két ellenséggel szemben, amely persze barátnak is jelentkezett, ha a másiknak kellett ártani. A rabló, de sok tekintetben mégis lovagias, „jópofa” basák, akiknek világáról oly mulatságos, színes úti riportokat mesél Evlia Cselebi, rabszolga- és aranykaravánokat küldözgettek haza, de a kincseket néha pár ezer levágott orral helyettesítették, és száz meg száz szalmával kitömött emberfejjel díszítették városaik palánkját. A század végén tizenöt éves komoly határháború tört ki, és állandósította a várharcokat.

    Hol jelentkezhetett ilyen korban a líra? Ugyanúgy kérdezhetném, hogy hol hallgatott? Ez a száz esztendő egyetlen líra volt, mondtam az előbb. A száz lírikus éppen azért nem produkált különb eredményt, mert a nemzeti végzet túlságosan kedvezett a lírai kitöréseknek. A korbácsolt ember nem verset ír, hanem jajgat, esetleg meghal. A XVI. század nem hagyott időt a recueilliment-re, a Sammlunk-ra, a magábaszállásra. Az egzaltált jóslat, az átok, a harci riadó, a jeremiád és a káromkodás a legnagyobb feszültség hangján szólal meg, és nem ismer árnyalatokat. Végletek és szélsőségek világa ez, igazán fegyvere volt a szellem, és a fegyver szükségből akkor is jó, ha csak furkósbot. Márpedig fegyverek minden fajtájára szüksége volt a védekező nemzetnek, hiszen az iszlám csatakiáltásával egyidejűleg, sőt pár évvel előbb felhangzott a „lutherani comburantur” parancsa is, amelynek máglyái nyomán a háromszor csonka Magyarországon irtózatosan elvadult a hitújítás, a reformáció védekező és támadó harca. A múltjából, uraiból és jelenéből kiábrándult nemzet szomjasan fordult az új eszmék felé, amelyek egyúttal a lelkiismereti szabadságot, a népi megváltás reményét hozták, és megfelelően átalakulva egyenesen a „magyar vallást” teremtették meg ebben az országban. A tudomány és a műveltség kitört a klastromok falai közül, harcos és világias lett. A nemzeti öntudat és irodalom az édes anyanyelven beszélt, és mindenkihez beszélt, s még hadakozni is csak magyarul lehetett ellene. Megszülettek a nyomdák és vándornyomdák, megszülettek a protestáns nemzeti iskolák és főiskolák, mindegyik egy-egy szellemi végvára lett a magyarságnak, ahogyan Isten és a magyarság végvári katonáinak érezték magukat. Dévai Bíró Mátyások, Szegedi Kis Istvánok, Bornemisza Péterek és hihetetlen tűzzel hadakozó prédikátortársaik is. Hol volt a lírájuk¿ Öltözködött és rejtezkedett; műfajban, témában és hangnemben a szükséglethez alkalmazkodott. Dávid király ősi zsidó zsoltáraival volt képes magasztalni Krisztust, gyalázni a törököt, és az ellenséges, de eleinte még ájult katolicizmust, és utat nyitni a vezeklési és gyónási szükségleteknek, melyekre az új hit nem adott közvetlen módot. Mi minden el nem fért egy-egy XVI. századbeli prédikációban! Vers és próza a legforróbb érzéstől és lírától lángol ebben az anarchikus világban, egyszerre bizonyítva a műfaji dogmák tarthatatlanságát, és azt, hogy formaművészet nélkül az irodalomban édeskeveset és az őszinteség és a barbareszk erő. A politikai-nemzeti élethalálharcot valósággal polgárháborúk sorozatával kísérte a nagy szellemi harc, és az új vallás szinte leterítette római ellenfelét. A diadalmas reformációval csak az (1561-ben behívott) jezsuiták, Oláh Miklós esztergomi érsek, Telegdi Miklós pécsi püspök kezdték felvenni a szellemi küzdelmet a század második felében, majd pedig Pázmány, a zseniális renegát, aki aztán már egyenesen kicsavarta a győzelmet a prédikátorok kezéből, anélkül, hogy magyarellenes lett volna. Ez azonban már az új század tartalma lesz; a XVI. század a protestánsoké, a magyar szellemi forradalomé, amelynek többek közt az is tragédiája volt, hgoy mindjárt a diadala után már fel kellett lépnie a saját kifejődésének elve, a szabad vizsgálódás tana, a saját szélsősége, az unitarizmus ellen.

    A lírizmus tengerén és ugyanakkor a líra sivatagában utazunk. Hadakozó, vitázó papok és tanítómesterek irodalmában, akik vallást teremtettek, és azt írták, amire magunka a táboruknak szüksége volt. Lehetetlen elkülöníteni irodalmunkban a műfajokat. A magyar biblia megteremtése, akár a hihetetlenül sokoldalú és termékeny Heltai Gáspáréra, akár a Károlyi Gáspáréra, akár Sylvester János újszövetségére gondolok, lírai cselekedet. A reformáció korának heveny vallási intoxikáltságát belülről kell néznünk és éreznünk: minden lírának hit az eredete, érzés a mozgatója. A leghimnikusabb érzés akkor a vallás volt. S hogy a vallásosság mennyire megfért, sőt összeforrt az emberben a magyar hazafisággal, a nép szerelmével, mutatja Sylvester. Ő írta szép, ízes ízű dialektusban az első jó magyar disztichonokat bibliája elején „az magyar népnek, ki ezt olvassa”, mondván, hogy: „Próféták által szólt rígen níked az isten”, és hogy most már másképp szól: „Minden nípnek az ű nyelvin, hogy minden az isten – Törvényin iljen s minden imádja nevit”: s ugyanakkor ő, a harcos prédikátor és humanista, egy örök dicsőségére szolgáló széljegyzetben magasztalja – elsőnek – a népi lírát, az egyetemesen üldözött szerelmi dalköltészetet, a virágénekeket. A gúny, a lelkesedés, az öröm, a remény és a felháborodás, tehát a leghevesebb érzések olvadnak össze a kor híres prédikátoraiban, Bornemiszában, Méliusz Juhász Péterben, a debreceni pápában, Beythe Istvánban, az erdélyi Dávid Ferencben, az unitáriusok mártír-püspökében. Mi volt több e szörnyű hitvitában, érzés vagy teológia? Ha igemagyarázat közben Méliusz Juhászt úgy elfutja a düh, hogy nekiesik a pápista szerzeteseknek: „Hát ti, böndő, here papok, barátok, borcsiszárok, néma ebek, mit heverésztek a klastromotokban?!” – kell-e még kérdeznem, hogy vajon tudományos értekezést adott-e elő ez a vastag rabelais-i hang, vagy inkább lírai káromkodást prózai versben?

    A gyülekezetek erős, komor, szigorú, ótestamentumi líráját zengték az országban az első zsoltárfordítók, Szenczi Molnár előfutárai, a graduálék szerzői, a katolikus latin himnáriumok és az egykorú vallásos német líra műfordítói. Eine feste Burg ist unser Gott, hallik a határon túlról Luther dicsérete, és máris visszhangozza a magyar ének: Erős vár nékünk az Isten. A nem gyülekezeti vallásos líra, a sok „istenes ének” úgy buggyan fel, mint a vad talajvizek. Jeremiádokba, vontatottan üvöltő siralmakba búvik a társadalomkritika, a keserves feddő és dorgáló kitörések a fejedelmek erőszakossága, az urak fösvénysége, a parasztság szenvedése ellen. Különleges érték közöttük Bornemisza (az a gyönyörű nyelvű Bornemisza, aki Balassi Bálint nevelője volt, és akinek minden ízében megmagyarosított antik Elektrá-ját Móricz Zsigmond úgy megünnepelte napjainkban), és a mózesi átkot idéző tállyai pap, Szkárosi Horváth András. Idéznem kell Szkárosi fenyegetéseiből, akit úgy ítéltek meg, hogy új Mészáros Lőrinc lett volna egy új Dózsa mellett: „Érccé válik felett a szép csillagos ég, / Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsiros föld. / Port, harmatot, aszu hamut eszik az aszu föld. / Megrepedez, úgy panaszol reád a szomjú föld.” Ugyanő később: „Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát, / De nem alszik, reánk pislog, noha sok bosszut lát; / Így jól látja ez világnak minden álnokságát, / Majd levágja a fejszével a gonosz termő fát.” Sokszor mintha köveket rágnánk, olyan a puszta szövegük, de az énekben fenségessé válik a zordonságuk. Kodály Psalmus Hungaricus-a kóruszenéjének hatását mi már nem tudjuk különválasztani Kecskeméti Vég Mihály LV. zsoltár átdolgozása szövegétől, de azt hiszem, az a „mikoron Dávid nagy busultában” kezdetű nehézsúlyú vers zene nélkül is épp eléggé hátborzongató. Érdekesek és népszerűek voltak a „haláltánc-énekek” is, pedig nálunk nem voltak párjai az egykori (és korábbi) Európa temetőfalairól fenyegető Danse Macabre-oknak és Totentanz-oknak, amelyek Villon és Holbein fantáziáját nevelték. Ahova nyúlunk, mindenütt tűz, vér, testi-lelki háború, közélet és pátosz. Üdítő ellentét a „lakodalmas versek”, a Házasok Éneké-nek, az Adhortatio mulierum-nak sokszor vaskos, durva, de éppoly sokszor kedves humora és paraszti realizmusa, amely szinte egyedül őrzi a magánélet apró és derűs jeleneteit. Mert hogy a mindennapi életnek ebben a rémületes korban s a török hódoltsági részeken is mennyire megvoltak a maga barátságos, emberséges és üdítő mozzanatai, arról Takáts Sándor műve a legérdekesebb bizonyíték.

    Úgy látszik, ami élvezhető volt ebben az élvezhetetlen világban, azt legjobban a katonák észlelték és becsülték. A végvárak, vagy ahogy akkor mondták, a végházak népe. Balassi verse nem tud szebb dolgot elképzelni a végek tavaszi életénél. Turi György kanizsai és palotai kapitány „harci éneke” véres; de ugyanakkor milyen jókedvű! Az egymást gyilkoló magyar és török vitézek közt sok lovagias, pajtáskodó és kereskedelmi kapcsolat kialakult. Például az ellenfelek közösen tartottak fenn őrlőmalmokat. Összeházasodások, követjárások, levelezések, kémhistóriák, vitézi tornák, borozások, vendégeskedések eseményei és emlékei nem maradhattak hatástalanul a sok rokonvonást mutató két népre. Ne felejtsük, hogy a török barát is volt, a nemzeti felkelések és a reformáció támogatója, kímélte a már meghódított népet, és mindig éppúgy sajnálta, hogy nem szövetségese a magyar, ahogy annak idején Dzsingisz kán fiai egy kissé szintén testvérnek éreztek bennünket, és nem értették, hogy miért nem ővelük tartunk. A fegyvercsörgéstől és nótáktól zengő végvárakban mindkét oldalon mintegy 20–20 000 ember állhatott állandóan fegyverben. A magyar őrségek sorsa különben egyre siralmasabb lett, és ahogy nőtt a bécsi hatalom és az inkvizíció sikere, úgy fokozatosan hanyagolta el és szerelte le a magyar seregeket a császári bizalmatlanság. Ezeknek a végházaknak és kastélyoknak a történelmi életét főképp a század magyar elbeszélő költészete rajzolja elénk, amely nemcsak a Biblia, a Gesta Romanorum és Boccaccio anyagát dolgozza fel épülésül és szórakoztatásul, hanem Tinódiban és Ilosvaiban arra is vállalkozott, hogy historikusa legyen a közelmúltnak és jelennek. Tinódi szobrán, melyet a Nemzeti Színház előtt látunk, éppúgy ott van a koboz és a kard, mint a címerében. A derék dunántúli íródeák, amikor hadirokkant lett, felcsapott nevelőnek és rímelő riporternek. A török Kassára szorította fel meghalni. Gyarló versezeteit néhol lírai közbeszólások tarkázzák, összetartásra buzdít, és helyenként eléri az élénk epika-, sőt az igazi balladahangot. Kolozsvárott kinyomtatott műveihez kótát is mellékelt, és megérdemelte Ferdinándtól az ötvenforintos írói honoráriumot, főképp azért, mert alighanem ő maga is tisztában lehetett az értékével, hiszen valószínűleg a saját szavait idézték vissza rá, mondván, az angyalokhoz megy jobb muzsikát találni.

    A jó, az igazi muzsikát e lírikusokkal zsibongó kor egyetlen igazi lírikusa, a tüneményes életű Balassi Bálint, már a megszületésekor magával hozta Tinódi angyalaitól. Ő a végvárak Petőfije. Szinte felfedezi a magyar költészet számára a természetet: daru krúgat, fülemüle csattog, méh zsong, szél fújdogál verseinek a pünkösdös tavaszában és hideg őszében. Igazi reneszánsz figura, katona és költő. Hívő, művelté és koldus főúr, erőszakos zsarnok és epekedő kalandor. De van benne már valami modern meghasonlottság is, valami lelki baj és presziőzködés; ez az utóbbi alighanem csak a petrarkizmus hatása nála. Petőfi rosszabb katona volt, de egészségesebb lélek. Az Óceánumig, az Északi-tengerig hányta-vetette pörlekedő, acsarkodó, hadakozó és szerelmes sorsa, és mikor Esztergom ostrománál ellőtték a két lábát, haldokolva olyasmit sóhajtott, hogy ő akarta így. Összesen negyvenhárom évet élt. Tudott latinul, törökül, horvátul, lengyelül, olaszul, oláhul. Megfoghatatlan, hogy mikor tanult és dolgozott ez a doctus poéta, ez a katona-költő, akit még szerelmei is katonák lányaihoz fűztek: az egri Dobó István lánya, Krisztina lett a felesége, akivel rosszul élt, és gyermekkorától kezdve reménytelenül rajongott Losonczy Istvánnak, a temesvári hősnek a lányért, Annáért, akit Júliának és Céliának nevez a verseiben. Istenhitébe is belekeverte a katonáskodást. Téged Hadnagyomnak örömmel kiáltlak: így fordul az istenéhez. Legénykorának első kilenc évét a végvárak veszélyes és vidám élete, háború, bor, tánc, szerelem és vezeklés töltötte ki. A többit is majdnem ugyanez. Mértéktelen volt mindenben. Anna képe folyton és elérhetetlenül csábította, de azért oly hűtlen volt hozzá, hogy hűtlen volt Bebek Judithoz és Morgay Katához és Csáky Borbálához és Hagymásiné Sanyiki Krisztinához és a bécsi Zsuzsannához és Annamáriához és a lengyel citeráslányhoz, és a feleségéhez. Benne valóban egyéni istentisztelet volt a vallás, istenes lírája személyes bensőségével az Adyéra emlékeztet. Teste bűnei közt úgy vergődik a lelke, mint viharban a tétova madár, a bűn és a testi romlás leírásaiban majdnemhogy versenyre kel Villonnal, Verlaine-nel. Istentelen életével mindamellett abban a látszatba tudott keveredni, hogy áttért az iszlám hitre, és török módra körülmetéltette a gyermekeit, holott ez már csak azért sem igaz, mert akkor katolizált protestánsból. Férjek dühe, vérbűn vádja, szégyen, elkeseredés és lelkifurdalás remetének űzte az erdélyi havasokba: olvasom, hogy talán még Angliába is elvergődött. Hazafias és katonai lírája egybefolyik vezeklő hangulataival, ilyenkor a legegyénibb. Azután, hogy tanítványa, Rimay János, 1595-ben kiadta a verseit, kétszáz esztendőn át nem jelentkezett hozzá hasonló erejű lírikusunk, és már egy örök glóriához fűzött újabb glóriát a szerencsés véletlen, amikor a harmadik száz év vége felé, 1874-ben Zólyomban, egy kódexben megtalálták vagy nyolcvan ismeretlen versét. Elsikkasztott szerelmes verseit, a virágénekeket, amelyeket keserűségében, mint hitte, maradéktalanul feltüzelt a költő. Csodálatos, hogy egyszerre milyen gyermeki-frissen, milyen készen áll előttünk Balassi művében a líra, az öntudatra ébredt, kulturált, zengő magyar, amelyért oly formátlanul csikorogva vajúdott az egész század. Kár, hogy oly nehéz szétválasztani saját verseit az átdolgozásoktól és a Balassi-utánzók sokszor nagyon kitűnő költeményeitől.

    Hadd dicsérjem meg végül azt a versrajongót, aki megőrizte még egy tehetséges egykorú lírikusunknak, Divényi Mehemednek a hírét, és néhány versét. E versek közül csak egyet ismerek. A címe: Madzsari türki, vagyis török minta szerint írt refrénes magyar nyelvű szerelmes vers egy fekete szemű, szemöldökű, narancscsecsű, keskeny derekú nőhöz. A refrénje mindig ezt mondja „szeretlek én, te’s megszeress.” Valami kéziratos antológiából került elő, török betűkkel írta le az egykorú kéz. Szép, fegyelmezett, érzéki vers. A szerelmes Mehemed renegát volt, a törökhöz szegődött tolmácsnak, de a szíve hazahúzott: magyar versben udvarolt, s ha magyarul, hát bizonyára nem háremhölgynek.