Jókai Mór: Kukacok versenye vagy ki a legjobb barátja a fának?

Hernyó

Enyim a fa! Ez már megíratott.
Tessék megnézni karcsú gallyait,
Az én «gyűrűmet» tetszik látni ottan.
E gyűrűvel van eljegyezve ő.
Ha a tavasz jön, én vagyok legelső,
A zöldülő fát a ki felköszönti.
Minden levélről, a mit ő kihajt,
Legpontosabban lajstromot viszek:
Körülnyírom; könyv nélkül megeszem;
Én őrködöm fölötte: engem
Le nem ráz róla semmi fergeteg;
Ha szél jön, én belé kapaszkodom,
Hogy el ne döntse, s hogyha jő a tél,
Én akkor is a fát el nem hagyom,
Reá kötözve élek, rajta csüngök,
Leghűbb lakója fának én vagyok.

Iloncza

A mit előttem szóló dikciózott,
Az szép beszéd, de nem más, csak beszéd.
Hogy ő a fát szeretné? semmi sincsen!
Szeret bizony zabálni; gyomra táját
Megtölteni. Ebben nincs semmi érdem.
Óh én mi más vagyok! Én kultiválom
Az ifjú sarjat; oh én nem vagyok
Szorulva arra, hogy levélt egyem.
Én bölcsen az egész gallyat lecsípem.
Mikor még gyönge hajtás, hogy legyen
A fának szép alakja, termete,
Ha van kinek sorsát köszönheti
A szép gyümöcsfa, úgy az én vagyok!

Cserebüly

Mi szörnyű próza, a mit itt beszélnek
Nyirbálni! Szép kis hivatás! Nekem
Nincs semmi kedvem ahhoz. Őseim
Nem így oktattak. Én nem így tanultam.
Engem csak a virágok érdekelnek.
Éltem csupán poézis! a midőn
Virágait kinyitja a gyümölcsfa;
Tudom, hogy értem nyílnak ők csupán;
Én akkor a virágkehelybe bújok
S élek csupán szerelmes mézivel.
A fának költészetje én vagyok!

Darázs

Ejh, félre innen, mars! dongó poéta,
Virágevő! Nem tudja a világ
Tán, hogy csupán azért dalolsz virágról,
Mert benne méz van, amit megzabálj?
A fának jótevője én vagyok.
Mert amikor gyümölcse jól megért,
Nehogy letörje ágát terhivel,
Kirágom én, és így megkönnyítem.
Én a superplusról gondoskodom
S az nékem régi szerződésem így.

Penészféreg

Kikérek minden ilyen disputát,
Önök mindnyájan jött-ment indigénák.
De a ki önmagától megterem
Levélen, ágon, az csak én vagyok.
S hogy áldás van dús nemzedékemen,
Annak tanúja az, hogy – sok vagyok
Engem csak akkor látni fán, midőn
A fa beteg; tehát én ápolom.
Méz harmat amikor hull, ott vagyok,
Csak én vagyok hát édes gyermeke

Áska

Hiú dicsekvők! Ritka érdemekkel
Sűrűen kérkedő tányérnyalók!
Nem így cselekszem én: a földben élek,
Szerényen eltakarva működésim.
S a míg ti ott fenn bőven versenyeztek,
Addig titokban járok én alant.
És őrködöm a fának gyökerin,
A kik hogy tőle el ne szökjenek,
Én őket szépen rendbe vagdalom.

Szú

Ilyen bolond a nép! Ím látni most.
A külsőségen kapkod mindegyik.
Pedig a fának híve én vagyok.
Csupán csak én: igaz kebelbarát,
Ki belsejének titkait kutatja,
S legtitkosabb baját is ismeri.
S még akkor is, midőn kiszáradott,
Midőn rossz sorsra jut, még akkor is;
Én, a kitartó hűséges barát,
El nem hagyom; sorsában osztozom;
Azért a hű szú, oh csak én vagyok
Óh szép fa, oh hazám! leghűbb fiad.