Serfőző Simon: Feledésből az emlékmű

Mintha nyugalom levegőzne,
megnyugvás csöndlene.
Csak a hallgatást hallani,
mintha minden rendjén lenne.

Mint a kutya,
szél-gazból, a múlt
föl sem vonítana.
Kóbor madár:
körül a láthatárt
rossz lelkiismeretünk se
csapongná.

Nem hallgatnánk,
s hallgattattak volna el velünk semmit.
Nem rángatnának meg az egek,
hánykolódnának hányszor
a halmok, égtájak is.

De mi miatt, s mitől
annyi gágogva elhúzó idő után is?
Megvagyunk, élünk.
Mi fáj nekem,
nekünk mégis?

Csontjainkban, inainkban
sajognának még mindig
felkoncolt, kiszenvedett,
karóba húzott forradalmaink?
A szánk még mindig
Dózsa húsától bűzlene?
Ezért nyeldeklünk,
s keserűek kiköpött szavaink,
mint az epe?

Idegeinkben még ma is
s Csele-patak árkába zuhant,
s a Segesvárnál elesett,
ledöfött ország rángana?
Isonzó, Galícia fájna?
A proletár hadak után széttiport,
szétszóratott haza?

Ami hogyne fájna!
Amiről időváltozáskor
a szelek is föl-fölszisszennek,
belegörnyed a növendék fa.
Amitől gyötrődnek
a porban megfeneklett rögök, kövek is:
nekünk hogyne fájna!

S hogyne sajogna bennünk,
ami még naponta szívünkig nyilall,
az irdatlan kerülővel
szérűink aljáig
elérő Don-kanyar!
Minden ott világgá dörrenő lövedék
itt csapódott be a sáros Alföldön,
Dunántúl ablaka alatt,
amikor apáinkért, édesbátyáinkért
lámpák virrasztottak,
könyörgőn értük istenhez,
magas éghez álltak a kijáratnál
kint a kapuk,
hogy a háború lövészárkaiból
jönnének haza.

Akiket csak az udvarról,
konyhákból fölröppenő család
fogadott szívébe vissza,
nem a haza. Mert az
a halottait is megtagadta.

Feledés az emlékművük.
Föl a magasba,
gigantikusra a némaságot:
megtagadásukat emeltük.
S nincs megnyugvásunk,
lélekben békességünk.
Emlékezet elkobzásra ítélteknek:
jaj nekünk!

E behúzott nyakú,
válla gödrében kushadó nép,
akivel önmagát leköpették,
s amely a szegénységgel egysorsban,
mindig a tisztesség útmellékén,
gyepsorán élt,
tekintetével nem mer találkozni,
hisz hallgatását elveszítettjeiről
jóvá tenni nem engedték.

Közöny pernyéz,
s fullasztó beletörődés.
A nap ezzel a bűntudattal
világít föl hajnalonta,
s a szorongással,
ami napszállta után
feljön a holddal.

Az éjszakák gyújtanak csillagokat,
gyertyákat emlékükre,
akiknek sírját föllelni is
lemondta a keresés,
nem indulhatott útnak.
Nem jártuk keresztül-kasul,
kutattunk át égtájakat.

S nincs megtisztulás.
Áll bennünk a szenny:
összegyűlt önvád.
Poshad bensőnkben
a miattuk ért bántás, rágalom,
amit szavainkkal: vödrökkel
máig nem merigetünk ki
magunkból.

Meddig lehet így élni?
Fájó, eleven sebbe
a lélekben, meddig lehet?

Megkönnyebbülten nem tud
föllélegezni a lelkiismeret.
A fákon kiegyenesedni a gally!
Föltépődni a szoros szájzár,
hogy szólni tudnánk
sirató, gyászoló szókat,
országba-világba kinyílhatnánk.