Kosztolányi Dezső: Mikszáth Kálmán

    I

    Csak költő írhatta meg Jókai életrajzát.

    Csak egy nábobíró álmodhatta vissza azt a kalandos és ragyogó regényt, azt a könnyes és szelíd egetvívást, melyet a könyvmolyok a költő biográfiájának neveznek. Költőfejedelem kellett ide is, naiv könnyedség és mosolygó tárgyilagosság, egy keményen jellemző és mégis olvadozó toll, mely meg tud birkózni azzal a nehéz feladattal, hogy egy eseménytelen életből regényt írjon, fényes, szertelen, kápráztató Jókai-regényt, bár egyetlenegy van, egy gyereklelkű és férfierejű álmodó poéta. Ebben a zajtalan életben igazán csak egy nagyszerűség van: maga Jókai Mór. Az ember és a költő, kezében a vékony acéltollal, méltóságosan halad fölfelé a halhatatlanság csillaglétráján. Körülötte zaj, mozgás, változás, zúgó elmaradó és előtérbe nyomuló embermilliók, de azért mégis minden eltörpül mellette.

    A lélekbúvár írónak látni kell, mint szivárványlik az álmodó kék szemek recehártyáján összhanggá és harmóniává a fény, mely itt ragyog, és mint lesznek ijesztő rémképekké és fantasztikus alakzatokká az égen lógó ködfoltok és felhőrongyok.

    Mikszáth Kálmán könyvében minderre feleletet kapunk. Egy hús-vér embert rajzol, a gyönge és álmodó Jókait, de hogy közelebb hozza hozzánk, még inkább idézzük mesés, szinte túlvilági nagyságát. Egy álomfejedelem Mikszáth Jókaija, aki erényeiben és hibáiban is egyformán nagyszerű: a hibái is királyok fogyatékossága. Szóval, Mikszáth poétikus és nagyon reális képet fest róla. Az az aureola, melyet finom veretű szavaiból maga homloka köré fon, nemcsak dicsfénybe vonja piros, szelíd arcát, hanem rá is világít, és megmutatja rajta a ráncokat, horpadásokat, az egyenetlenségeket és egyéb fogyatékosságokat is.

    Túl vagyunk azon a koron, mikor Jókait kritizálni divat volt, s elérkezett az idő, mikor mindenki egész nyíltan kimondhatja róla a véleményét, és az igaz szót nem tekintjük sem bűnnek, sem kegyeletsértésnek. Itt egy oly nagy írónak kellett megszólalnia, mint Mikszáthnak. Másrészről a méltánylás bizonyára kevésnek, a gáncsoló szó merésznek tetszett volna. Így azonban, hogy Mikszáth mosolygó nyugodtsággal mintegy az asztalra könyökölve beszél Jókairól, a gáncs nem bántó, a méltánylás pedig aranyat jelentő érték, s mind a kettő közöttük marad, mintha csak két fejedelem bizalmas beszélgetését hallanók.

    Ezért kellett Mikszáth Kálmánnak megírnia Jókai életrajzát!

    Olvassunk a sorok között. Itt hullatott el az író legtöbb aranymorzsát. Itt is egy, ott is egy, szinte csodálkozunk, hol és mikor mondta, mert az édes, bőbeszédű mese közben nem is vesszük észre, midőn minden tudományos nekigyürkőzöttség, szakkifejezések és kiélezett megállapítások nélkül a legfinomabb lélektani megfigyeléseket szórja el. Itt egy aranyhulladék, ott egy ezüstforgács, amott egy gyémánttörmelék, hisz ez egy egész kis kincstár – szedjük fel hamar!

    Tekintsük Jókait, az embert úgy, ahogy Mikszáth elszórt megjegyzéseiből rekonstruálhatjuk. Ezt az érdekes költőfejet eddig még senki sem rajzolta ily merész és durva vonalakkal. Legalábbis azok, kik csak írásain át ismerték, nem tudták, hogy ez a csupa láng, csupa könny ember, ki mindig az érzések tüzes vulkánkráterében vájkált, hideg, érzéketlen és közönyös volt a mellette elrohanó élet iránt. Sokáig élt, sokat megélt, de keveset ált által. Az életet tulajdonképpen nem is ismerte, mert nem érdekelte. Csak a szertelen, a borzalmas, a csodás vonzotta, amit nem az utca járdáján, hanem fönn, a levegős semmiben talál az álmodó, mikor behunyt szemmel száguldoz a képzelet szárnyain. Nem is igen tekintet tehát az emberek szemébe, de a szívébe sem. Nem volt megfigyelő és mélyen érző lélek, s itt van magyarázata egyrészt vézna kompozíciójának, gyenge jellemfestésének, másrészt óriási termékenységének. Minden átsuhanó szellőre megremegett, de orkánokra az ő húrjai nem tudtak megfelelő rezonanciát adni. Inkább kifelé élt érzelmi életet, mint befelé. A hosszú lelki vívódásokat, az elzárkózást, a szívbe börtönzött bánatot nem ismerte. Mihelyt alkalma nyílt, kiöntötte egy alkotásban, s azzal végképpen végzett vele.

    Élete nagy konfliktusaiban is jobbára csak szomorú hős volt, tragikus sohasem. Nem tudott igazán, kegyetlenül, véresen érezni. Szerette Petőfit, szerette Rudolf királyfit, de nem annyira, amennyire ő írja, és sokan hiszik. Azt mondják, sohasem volt igazán szerelmes. Számára csak a költészet létezett igazán, az élet csak afféle adatszolgáltató raktár lett, s alkalomadtán költői lendülettel, egy kevés színpadias hatással gyakran utánaköltötte azt a barátságot és szerelmet, melyet nem is égett, csak álmodott. Csak a nézőtérről nézte az élet viharos, szenvedélyes bábjátékát, hol rozzant faszékről, hol bársonyzsöllyéből, hol királyi páholyból, de a harcba sohasem elegyedett, a küzdők közé sohasem ugrott.

    Ebben a könyvben olvassuk azt a finom megfigyelést is, hogy a hozzá közel álló embereket nem ismerte, de azokat, akikről csak hallott, vagy akiket csak látásból ismert, pompásan elképzelte, és analitikus tökéllyel rajzolta le. Hasonlított e tekintetben Goethéhez, aki akkor írta le Itáliát, mikor még nem is járt ott, csakhogy Goethe bizonyára még ragyogóbban festi le az olasz földet akkor is, ha előtte van, míg Jókai csak a távolság köréből tudott ihletet meríteni.

    Hiányzottak belőle a nagy szenvedélyek, az intim átélések. Minden csapás, baj, adósság, házassági perpatvar, politikai üldözés elsimult, ahogy jött, s nem talált benne ütközőpontot. Valami parasztos őszinteség, valami durva egyszerűség volt arisztokratikus lényében; számító okossága mindig megakadályozta abban, hogy a végzetes pillanatokban a kétségbeesés dühével nekimenjen a falnak. Nem sírt, nem nyomorgott, nem ette kenyerét könnyek között, s az, aki sohasem ette könnyezve kenyerét, az nem ismeri az égi hatalmakat, és – tegyük hozzá – a földi embereket sem. A szenvedést, a nyomor jajgatását és fogcsikorgatását, ha nem is meleg szobából és telt tálak és kancsók mögül, de többnyire csak az íróasztala és tentásüvegei mellől nézte. Ahogy Mikszáth mondja, csak a boldogtalanság nem adatott neki meg ahhoz, ami egy világraszóló nagy íróhoz kell.

    És most felmerül egy megdöbbentő és izgató kérdés. Mi lesz Jókaiból, ha oly mélyen érez, mint amily ékesen ír, s ha mindaz a kincs, mi teremtő bőségében mintegy gyöngypatakokban és tűzfolyamokban folyt széjjel, összetömörül, műremekké jegecül, s egy Flaubert gondjával csiszolódik ki? Hiábavaló kérdés, nehéz talány. Talán egy oly mély író, mint Tolsztoj vagy Goethe talán, oly finom lélekelemző, mint Jacobsen és Csehov, talán oly emberlátó, mint Ibsen, talán senki.

    De, vigasztalódjunk, semmi esetre sem Jókai, a gyémánttollú, arany humorú, kedves és nagy mesemondó.

    Ez a költő-Jókai is élethíven tűnik elénk ebből a könyvből. Szinte kilép belőle. Nem az a konvencionális Jókai, aki a tömeg képzeletében él, s minden kirakat képes levelezőlapján látható. Egy egész új ember, kinek a gyengeség az erőssége. Egy hatalmas és ingadozó óriás, aki kedves és szeretetre méltó, de társaságban félszeg, és sohasem melegedik fel. Egy álomfejedelem, ki, ha az ősidőkben él, bíborszőnyeget kap lábai alá, a vértes, vasas vitézek is meghódolnak neki, és királyok lesznek szolgáivá.

    S látjuk őt gyerekkorától fogva, furcsa szeszélyeivel és derűs egyszerűségével. Beteges, leányos, álmodó, s a többiek „Móric kisasszony”-nak csúfolják. Lázas fantáziájával törpékről, medúzafejekről, csodaszörnyekről álmodozik. Mindenki bámulja a csodagyereket, a halhatatlanságra készülőt, s majdnem úgy nevelik, mint egy trónörököst: a magyar költészet trónjának elfoglalóját és királyát.

    Látjuk azután, mint ütközik bele ez az arisztokratikus, finom lélek az élet durva gerendáiba. A csodagyerek észreveszi, hogy az életben nincs minden kipárnázva, mint otthon, és az álmok puha fészkében. Jön a viszály a szülői házzal, a politikai harcok, a honfibú, a lejáró váltók s az öregedő feleség a lenmagfőztes rongyokkal, a kámforos flastrommal, s azután még sok-sok más, de minden elmúlik, s Jókai marad az, aki volt, álmodó, költő, a poézis fellegein lebegő.

    Betekintünk továbbá az alkotó konyhába is, ahol az érdekes regények, a színpompás novellák főnek, erjednek, forronganak. A szemünk láttára nő, dagad Az új földesúr kovásza, miáltal látjuk Jókai egész alkotóművészetét is. Egyik alakot a másik után alkot, csak a mese legyen érdekes, csak az írás maradjon vonzó; töröl, ha ellentmondásba kerül önmagával, de máskülönben sohase javít; egyszerre két regényt ír, míg a harmadiknak a levonatait nézi át; a munkakedvben, akár a fantáziában is, szertelenül tobzódó, hatalmas, egyedülálló.

    Külön lapra tartozik Pápa, Kecskemét, a régi Komárom rajza s a magyar reneszánsz gyönyörű jellemzése. Mindenütt Carlyle történelmi levegője rezeg; egy szó, egy mondat karon ragad bennünket, és belök a történelmi hangulat kellő közepébe.

    Ezeket a miniatűr képeket nem lehet elfelejteni sohasem…

    Vitatkozhatunk arról, korai-e már most beállítani Jókait az irodalomtörténet keretébe, mikor Budapest utcáin még itt van a lába nyoma, és minden tárgy, minden porszem róla beszél. Kérdés az is, hogy ez a túl sok zavaró emlék nem fátyolozza-e el a szemünket, amikor róla beszélünk és ítélünk. Hisz a hegyet sem látjuk közelről, ha virágos oldalán fekszünk, vagy az ormán állunk, csak akkor, ha eltávolodunk tőle. De ezt a sok harmatos elevenséget, ezt a meleg fényt örökre sajnálhattuk volna, ha elveszik, s ezeket csak Mikszáth Kálmán tudta megrögzíteni. Neki sietnie kellett és nem várakoznia. Ő látta Jókait a parlamentben, a folyosón, a tarokk-kompániában, a füstfellegek között bizalmas baráti körben, az íróasztalánál, s követhette oda is, ahova mi nem léphetünkbe, a múzsák tündérligetébe. Be kell köttetnünk e könyvet, s el kell tennünk könyvtárunkba, legszebb könyveink közé, hogy el-elolvassuk, mint egy szép, kedves regényt, akkor is, ha már adatait a jövendő megdönti, s jellemzéseit kikorrigálja. Mikszáth itt minden melegséget és kedvességet megőrzött, amit Jókairól tudunk. A nagy géniusz végleges szobrát ma még nem faraghatta ki, de írói fiziognómiáját ő örökítette meg. A pompás magyar koponyára ő öntötte a halotti lárvát…

    Ehhez fog, ehhez kell fordulnia annak, ki századok múltán megalkotja írói szobrát, mely abba a Panteonba kerül, ahol a magyarság és az emberiség legnagyobbjai nyugszanak!

Budapesti Napló, 1907. január 9.         

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf