Lőrincz Ferenc honvédgyalogos-őrmester, áldozópap

Udvarhely megyében, Szent-Király községben született 1827-ben augusztus 22-én nemes székely szülőktől. Mint bölcsészetet végzett fiatal ember a hazaszeretet tüzétől lelkesítve, 1848-ban a 78-ik honvédzászlóaljba lépett s bátran, dicsően végig küzdötte a dicsőségteljes erdélyi hadjáratot, s hat nagyobb csatában vett részt, nevezetesen Nagy-Szeben utolsó bevételénél március hóban, Verestoronynál, hol a muszkák először hajtották ki Erdélyből, Feketehalomnál, mindkét helyen Bem apó fővezérlete alatt, a Tömösi szorosnál, hol az osztrákokat kikergették Erdélyből, s 95 társzekeret elfogva, Brassóba szállították. Lőrincz ekkor őrmesteri rangot nyert.

    Brassóból fáradságos utakon Hátszegre mentnek. Éppen nagypéntek volt. Elmentek a Szent Ferenc-rendiek templomába, ott elénekelték a „Passió”-t, aztán P. Lajos Mózes házfőnök behívta őket magához, megvendégelte őket egy tál laposkával, s egy kulacs borral, aztán elbúcsúztak az éneklő honvédek a vendégszerető preaesidentől.

    Másnap a zászlóalj elindult Magyarország felé; a Hátszegen túli magaslaton – mely elválasztó pontja volt Erdélynek Magyarországtól – néhány napig tábort ütött; innen elindulva ötödik csatája volt Resicabányánál, hol egy folyón kellett keresztül gázolniok derékig érő vízben. A zászlóaljnak rendeltetése lévén Dél-Magyarországba menne a rosszul álló ügyek támogatására, Karánsebesen át Lugos felé folytatta újtát. Lugos mellett ismét csatájuk volt. Itt esett el br. Apor százados. Midőn a zászlóalj Lugosra bevonult, a magyarság tömörülve, zászlókkal kezében, örömlelkesedéssel fogadta azt. Lugosról Záguzsenbe vonult a zászlóalj s majdnem két heti időzés után Karánsebes és Mehádián át Orsovára, a Duna partjára vezényeltetett. Itt e végponton hallották meg a világosi gyászos fegyverletételt. Orsován két zászlóalj volt, a 78-ik – melyben Lőrincz is szolgált – Kabos Károly őrnagy és az 55-ik Ihász alezredes parancsnoksága alatt. Innen e két zászlóalj visszaindult Mehádia felé, hogy még egyszer szembeszálljon az ellenséggel, de útközben már találkoztak a menekülő miniszterekkel és Kossuthtal, akiktől megtudták a szomorú valót, a nemzeti ügy elbukását, s Kossuthtal együtt átkelvén a Dunán Törökországba menekültek.

    A szerencsétlen emigránsok sorsa Törökországban másutt e könyvben is már leírva, különben is mindenki előtt ismeretes lévén, tartózkodunk annak ismétlésétől. – Tudjuk azt, hogy Hauslab osztrák tábornok meghívására és bíztatására az emigránsok közül sokan, az ígért szabadság reményében, hazatértek. Ezek közt volt Lőrincz Ferenc is, kire azonban idehaza nem a szabadság, hanem durva bánásmód, elzáratás és végre az osztrák hadseregbe való besorozás várt. Egy osztrák gyaloghadseregbe soroztatván, elküldetett Péterváradra, ahol megbetegedvén, átszállíttatott Varasdra a kórházba, ahol az egész telet töltötte. Tavasszal Petáuba masíroztatták, de még mindig beteg és gyenge lévén, felülvizsgálatra – supervisitatio – jelentkezvén és itt, azután Grazban és Bécsben felülvizsgáltatván s katonai szolgálatra alkalmatlannak találtatván, szabadon bocsátották, és hosszú s tekervényes fárasztó utakon, mindig a tránsporttal masírozva, 1850-ik évi június hó 10-én hazért. Mint kompromittált és folyton rendőri felügyelet alatt álló honvéd, kezdetben útbiztos, majd földmérő volt, míg végre 1852-ben ismét visszatérhetett tanulmányaihoz, a papi pályára s ma is buzgón szolgál Istennek s a hazának, bár lábai az erdélyi téli hadjárat alatt – a nagy hidegben – megbénultak.

    Ma, e könyv elkészültekor plébános Sinfalván, Erdélyben.