Kosztolányi Dezső: Balassi Bálint

    I

    Liptó vármegye levéltárából előkotorásztak egy porlepett, ütött-kopott ládát, mely évszázadokig elfelejtve hevert a többi történelmi relikviák között. A test pernyéjét – a nagyszerű élet tűzvészében elhamvadt szürke roncsokat – átszórták a faládikából egy ércszekrénybe, s nagy ünnepséggel temették el Hibbén, mivelhogy gyarmati és kékkői Balassi Bálint poéta, igazi poéta s ennek a nemzetnek lelkétől lelkezett gyermek és költője volt. A koporsót a XX. század Magyarországja vette körül, s a XVI. század marcona katonaköltője fölött szalonruhás szónokok beszéltek. A kegyelet s a szeretet a koporsóra szórta kései halvány és piros rózsáit. Egy nagy és ma is modern XVI. századbeli poétát ünnepeltünk, kinek délceg és hódító alakja büszke fönséggel emelkedik a napnak sekélyes irodalmi pikantériái és szócsatái fölé, s az örökkévalóság nevében kéri tőlünk a babért.

    A középkort az irodalmi újkor lassanként rehabilitálja. Az angolok sohasem élvezték annyira Geoffrey Chaucernek vaskos humorát és középkori naivságát, mint ma. A modern irodalmi cukrászok édességeitől megcsömörlött Franciaország pedig újra valósággal bálványozza François Villont, az egyszerűt, a dekadenst és mégis mesterkéletlent. Vannak költők, kik bármily korban is éltek, mindig határozottan moderneknek látszanak, mintha minden szavuk, minden költeményük összenőtt volna a jelen húsával és idegeivel, s valami különös véletlen az élet lüktetésébe, a természetes vérkeringésbe vonta volna őket, hogy el ne avuljanak soha. Ilyen minálunk Balassi Bálint.

    Kevés irodalmi nagyság él ma is oly elevenen a köztudatban, mint ő. Az idő rozsdája csakugyan alig hagyott nyomot a versein s az emlékén. A költői iskolák feltűnnek és elenyésznek, a Balassik poézise időtelen: minden koré. Úgy látszik, hogy az egyéniség ma, az individualizmus századában minden idők felett, függetlenül minden irányzattól, műveltségtől és tudománytól, egyedül uralkodik, legalábbis ezt kell hinnünk, mikor látjuk, hogy egy messze kor poétája mint lelkesül, alakul át minden nappal, s mint lesz amellett, hogy a múltat fejezi ki, egyúttal a ma bánatának és örömének költője is.

    A rablólovagok és törökverő ősök ükunokája csakugyan hallatlan prédát rabolt az élettől. Övé volt a legnagyobb boldogság és a legnagyobb boldogtalanság. Az ég és föld. Ismerte az életet: ölelkezett és öklelőzött vele. A természetet nem a gyorsvonatok rohanó ablakaiból nézte, mint a mai írók, hanem elmerült, megsemmisült korlátlan végtelenségében. Borús hajnalokon horkanó lovon bolyongott a harmatos sírságon; a ligeterdő balzsamos árnyaiban mohóón kortyintgatta a levegőóceán részegítő hullámait; harci lakomákon a tábori tűznél durva s nagy hasú hordók levét fakupákból habzsolta. A drága zsákmány, az édes csók, a véres szeretet, a csókos gyűlölet mind az övé volt. nem szalonpóz volt tőle, amikor a végbeli hősökről írván a sorsukat kívánta, bár éjjel-nappal tanya és fekhely nélkül kóborolnak szegények, s fehérlő csontjaik pihentető koporsója csak a vadmadarak gyomra.

    A XVI. század végső hőse a ma emberét, az impresszionizmus és szimbolizmus elkényeztetett unokáját is meg tudja még hatni. Az ő csodásan rózsás pünkösdi ege még nem fakult meg, s szerelem, ez a légies, üveg és porcelán finomságú szerelem ma is él, él az ő Júliája is, ki oly finoman-modern, lenge és bánatos, mint a halovány viola melankóliája. Harci kedve, garázda és isteni szabadságvágya, fájó és zokogásos hangulata rokon húrokat ütnek meg szívünkön, s őszi harmat után, mikor a nagy hegyeknek ormán fújdogál a hideg szél, ugyanattól a bútól sajdul meg a mi elhalványodott, beteg szívünk, mint az övé. A magyar poézis ligeteiben még mindig él Balassi Bálint, lábnyoma, az ő piros csizmás lábnyoma mélyen besüppedt a honi humuszba s a szívünkbe is, hol édes és sajgó taposásán régi koroknak új érzései vonaglanak át.

    Nemigen szeretünk már az írói nagyság megítélésénél átkalandozni magánéletének ösvényeire, de mégis jólesik, ha látjuk, hogy ember tintaszagú papírélete mellett kerek, tökéletes pályát futott meg, s hatalmas marokkal nyúlt be a lét dús áldásaiba. Ma ezt különösen észrevesszük, és kizárólag megbecsüljük. Az első magyar költő, akit arról felismerünk, Balassi Bálint. Ő az első európai magyar. A többi köddé folyó nyomorú általánosságba veszik el, mint valami középkori vértelen képnek vézna és kusza vonala. Ebből a nagy emberből először tör ki a szerelem piros tüze lobogva, pompázva és sisteregve, s először zokog fel az embernek, az egyéniségtelen, halvány középkorban ismeretlen, egészséges, vérbő embernek eget vivő keserve és szilaj öröme…

    A nagy bajszú és marcona kékkői lovag, a katonatrubadúr, a sötét és mégis fényes reneszánsz ember, csakugyan viharos egyéniségével hódít meg, kápráztat el, igáz le mindnyájunkat. Vajon ki felejti el az ő arcképét? Ki felejt el egy pszeudo-Byron fotográfiáját, ki nem emlékezik a dacos, korláttalan, szerelmében szerencsétlen, harctéren eleső főúrnak képmására? Ma is látjuk még. Izmos katonaarc, parázsló, sötét szemekkel, telve életkedvvel s a szenvedély tobzódásával. A homlokon mély redők, a vonásokon harcias veszélykedv, a ragadozók kegyetlensége és nietzschei nemessége. A szabad természetnek kóbor fia, a harci kalandok hőse, a nyárspolgárok réme, a testté vált Gobineau-téma.

    Lázongó, gőgös és korlátlan. Szerelme pokoltűz. Könnye soha ki nem alvó patakvíz. Vágya tenger. Akarata forradalom. Öl és rabol, mint a királysas s a karvaly. Vadul tiporja a ravaszt, s falánkul lakomázik rajta. Övé a harc minden díja, az asszonyok csókja és sóhajtása. Hős, költő, rablólovag és arszlán. Az élet számára csak prédaszerző harc, melyet vagy megnyer, vagy elveszít. Az asszony rózsa, melyet letör, s keblére tűz. Az ilyen embereknek nincs etikájuk. Ők maguk egy univerzum s egyéniségük tűzmagja köré csoportosul a világegyetem. Törvényt szabnak maguk és mások számára. A jobbágy nem engedelme? Sanyargasd, vedd vérét, az engedetlen tiszttartót – mi sem természetesebb – verd véresre, keress magadnak horgas ésszel asszonyt, s nyerj a tetejébe ne csak szerelmet, de vagyont is. Izmainkban acélos erőnek kell feszülni, s a buta élet nagyszerű fordulatait hidegen és nyugodtan kell felfognunk, mint Benvenuto Cellini, a mosolyogva élő és kacagva ölő. A fukar föld sziklaökleiből szakítsuk ki az élet díját, és álljunk tovább. Jaj a legyőzötteknek!    

    Magyar Szemle, 1906. augusztus 30.