Erdélyi Zoltán: Kanizsai Dorottya

Vége volt a nagy csatának
A mohácsi rónaságon,
Ott feküdt egy megölt nemzet,
Ravatalon, halott ágyon.
A sok vért a föd beitta,
Fejét a fű fölvetette,
Hej, de nem volt, ki a sok hőst,
Sok halottat eltemesse!

De ki is járt volna erre
Halottak közt, temetőben?
Járni mégis, mindig jobb volt,
Tarka réten, zöld erdőben:
Mindenkinek volt halottja,
Azon a nagy bús térségen,
S még sem volt ott senki, senki,
Azon a nagy temetésen.

Mert temetés volt ott mégis,
Egyszerű is, megrázó is,
Sírt a hantnál maga még a
Durva szívű sírásó is.
Hogyne! mikor kétszáz sírba
Húszezer hőst kellett tenni,
Húszezer hős holttestével
Egy országot eltemetni!

A csöndes est mikor megjött,
S csillag gyulladt ki az égen,
Megjelent egy sugár asszony,
Talpig gyászban, feketében.
Őt követte munkás csapat,
Szomorúan, hallgatagon,
Ásó villant… a sír készült…
Kétszáz sír a füves hanton.

S mikor kész volt az a sok sír,
Kapa és az ásó pihent,
Letérdelt a gyászos úrnő
S úgy kérlelte a nagy Istent:
«Irgalomnak édes atyja!
Adj nyugalmat a holtaknak,
S hűbb fiakat, jobb fiakat,
Az élőknél, magyar honnak!»

…Kanizsai Dorottyának
Szép emléke legyen áldott,
Hazátokat hőn szeretni,
Tanuljatok tőle lányok!
Akár élőt kell buzdítni,
Akár holtat eltemetni,
Egyet soh’se feledjetek:
Hazátokat hőn szeretni!