Szegi Pál: Elégia

Alig mentem pár lépést, s mennyi fának
kellett köszönni, akik integetve
zöld lombjaikkal az utamba álltak
és hány bókoló, útszéli virágnak
adtam vissza a mosolyát nevetve,
amíg elértem a lankás mezőt!

Nem én vagyok, bolond fák, a varázsló,
akinek ez a sok köszönés járhat!
De ha már ti is tévedhettek, hát jó,
visszamosolygok rátok, a varázsló
majd megbocsátja, hogy egyszer egy fáradt
vándorral szóba álltatok helyette.

Búsan indultam el, de már vidáman
értem fel a virágos hegytetőre.
Milyen sokféle bolondos virág van
ebben a rossz, koldusszegény világban.
Valaki mégis csak nagyon szerette
egyszer a földet, hogy mind itt feledte
e sok-sok színt s nem vette vissza tőle.

1938