Kecskeméti Vég Mihály: Az LV. Zsoltár

Mikoron Dávid nagy búsultában
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában:

Istenem-uram! kérlek tégedet,
Fordítsd reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb elröpültem volna,
Hogyha az isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széllel bújdosnom:
Hogynemmint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szóllanom.

Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vígadhassanak.

Látod jó uram álnok szíveket,
Csak szemben való szép beszédeket,
De zabolázd meg az ő nyelvöket,
Ne tapodják le híremet-nevemet.

Ugyan szememmel jól látom őket,
Énreám való gyűlölségeket,
Fülemmel hallom káromlásokat,
Igazság ellen feltámadásokat.

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bossúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyűlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágokban felfuvalkodtanak.

Keserűségem ennyi nem volna,
Ha ellenségtűl nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attul megóhattam volna.

Én barátomnak azkit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem-nevem, tisztességem volt,
fő ellenségem, most látom, hogy az volt.

Csuda szerelmét énhozzám láttam,
Kivel sokáig mind együtt laktam,
Az istent véle együtt szolgáltam,
Ily álnokságát soha nem gondoltam.

Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére,
Álnokságának tűntetésére,
Hitetlenségének kijelentésére.

Én pedig, uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délbe, estve könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert igen félek.

Megszegték ezek esküvéseket,
Régen elhagyták az ő hütöket,
Nem hiszem immár egy beszédeket,
Mert megpróbáltam hitetlenségeket.

Ezeknek szájok zsírosb az vajnál,
Síkosba jakok az faolajnál,
Élesb az nyelvek az éles kardnál,
Szájokban nincsen egyéb álnokságnál.

Te azért lelkem, gondolatodat –
Istenben vessed bizodalmodat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy, uram ítéletedben,
Az vérszopókat ő idejekben
Te meg ne máldod szerencséjekben,
Hosszú életek nem lészen ez földön.

Az igazakat te mind megtartod,
Az kegyeseket megoltalmazod,
Az szegényeket felmagasztalod,
Az kevélyeket aláhajítgálod.

Ha egy kevéssé megkeserítőd,
Az égő tűzben el-bétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismég felemeled.

Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dicséretiben,
Melyből az hívek keserűségben
Vigasztalásért szörzék így versékben.

1561