Féja Géza: Bornemisza Péter
Bornemisza Péter jelentéktelen külsejű férfi volt. Egyik hatalmas, gőgös püspök meg is jegyezte, miközben a régi vágányokra karta téríteni, hogy nem gondolta ilyen „semmi embernek”. Bornemisza a szellem öntudatával felelt a püspöknek, de nem tudta, hogy egyszerű külseje is mennyire kifejezi jelentőségét: az eddig néma atom, a magyar mélység cseppje szólalt meg általa. Nem díszítette rang, nem támogatták tekintélyek, de mindennél hatalmasabb támasza volt mélyből hozott öntudata és rettenthetetlen belső szabadsága. Ő merészkedett magyar nyelven először mindenről szabadon beszélni. Ő hozta napfényre először mindazt, ami az elnyomott rétegek lelkében megbújt. Bornemisza az igazi magyar reneszánsz, emberi újjászületés az újkor küszöbén a saját törvényeink szerint.
Ő az első magyar író, akiben a műveltség összes tényezői összefutnak, s egyben a XVI. század legátfogóbb képességű írója. A korai protestantizmus képviselője, de az új tudomány nem ölte meg benne a középkort, a misztikus élmények éppen olyan döntő erővel léptek fel szellemében, mint a középkori lélekben. Az ógörög klasszicizmust éppenúgy felszívta, mint az itáliai reneszánsz szellemét. Első öntudatlan folkloristánk: népi babonákat, bájoló imádságokat és népmesetöredékeket jegyzett fel. Átvette a középkor legeredetibb műfaját: a példát, s novellát csinált belőle. Megírja z első magyar drámát, hatalmas prédikációs köteteket ad ki, verset költ, s az alkotómunka e dandárát „bujdosva” végzi, a király, s ellenséges főpapok, főurak elől fut, folyton újabb és újabb állomásokon tűnik fel, többször nősül, számtalan gyermek atyja, s ha egy kis időre megvetheti lábát a XVI. század nyugtalan földjén, nyomdát állít, gazdálkodni kezd, s bebizonyítja, hogy kitűnő gazda is. Szered, Nagyszombat, Zólyom, Bécs, Ungvár, Huszt, Pozsony, Galgóc, Sempte, Szered, Beckóvára és Detrekő életének főbb állomásai. Gyermekkorát Budán töltötte, fiatalkorában bejárta Itáliát. Származásáról nem sokat tudunk, s egyszerre csak eltűnik, megszakad lázas tevékenysége.
Legnagyobb műve az „Ördögi kísértések” című prédikációs gyűjtemény a középkori ember belső drámáját fejezi ki, de a protestantizmus szabad lelkével s a felszabadult magyar nyelven. A középkori irodalom inkább a keresztény tekintélynek és fegyelemnek az emberen aratott győzelmét ábrázolta. Bornemisza azonban a maga reális, sőt helyenként naturális valójában írta meg a hús és szellem harcának drámáját. Drámai szellem volt és drámai korszakban élt. A XVI. század egész élete dráma volt: felszabadult szellemi erők, féküket vesztett társadalmi és politikai erők élet-halál harca. Bornemisza a középkori lélek drámáját kiegészítette a XVI. század vad magyar drámájával: irodalmunknak ő az első nagy szintetikus elméje.
Minden képe tökéletes drámai kép: az ördög „tapogat, fülel, csélcsap, édesít, hazudoz; ha elejt: röhög, kacag, röttent, rémít és ijeszt”. Szent Antalról állítja, hogy „sok éjszaka izgatta (t. i. az ördög) testét bujálkodásra, nappal pedig szüntelen, mint két vitéz, avagy két morgó tusakodtak egymással”. Különösen szereti a vitézi, a száguldó élet képeit, éppenannyit merített a katonanyelvből, tehát a népnyelvből, mint Balassa Bálint. Képalkotásának eredendő drámai hajlama ugyancsak a népköltészetre emlékeztet. De a katona-eszményeket is beolvasztotta harcos kereszténységébe, Isten vitézének vallja magát, az ő ördögének „erős fegyverei és lövöldöző ágyúi” vannak.
Az ördög testi valóságában, s jelenlétében éppenúgy hitt, mint a középkor: „Mert láttam hagyigálásokat az ördögöknek, láttam forgószélben való csavargásokat, szóltam azokkal, akik szörnyűképpen látták sokszor, azokkal is, kiknek Angyal képében Cristából vagy kehelyből szólt, azokkal is kiknek sok dologban szolgáltak, a mint nekik parancsoltak.” Az ördögök is születnek és meghalnak, de az ő életök hosszabb, mert „ki 300 esztendeig, ki tovább él”. A poklok mélyén laknak, de „felszalasztatnak s lakóhelyük felett, az egeken, ahol a madarak repülnek, fejünk felett forognak”… „Vala nálam egy olyan is, az ki azt mondta: mintha érezné, hogy benne jár az ördög.” Másik ember „az ebet mutatta, hogy az az ő istene és sok képpen röttentette”. Ez a népi eredetű misztikus élménytömeg arra vall, hogy a középkori néphit a laikus vallásosság mellett a korai protestantizmusban szabadult fel, ekkor ömlött felszínre az egyházi tekintély által elnyomott, s a lelkek mélyén meghúzódó népi misztikum. A fennmaradt középkori emlékek a kolostorok, a papok és a barátok hitéről beszélnek, Bornemisza arról tudósít, hogy miképpen fogadta a néplélek a kereszténységet és mivé alakult benne. A népi misztikum az Isten s az ördög személyes valóságának és az emberi életbe való közvetlen beavatkozásának hitén nyugodott. Volt népi révület is, mely olykor angyalt, de inkább ördögöt látott, s az ördög jelenlététől és beavatkozásától rettegett. Ennek a révült félelemérzésnek bizonyára társadalmi gyökerei is voltak: az elnyomott jobbágy „röttenete” nyilatkozott meg benne, attól félt, amivel a mindennapi életben is sűrűn találkozott: a hatalmas rossztól, hol az ördög, hol az ember képében. Bornemisza mondja, hogy „az ördög kevél urak nevévelis neveztetik”…
Bornemisza szeret a természettel érvelni, kozmikus képek bősége ömlik belőle. A katonanyelv mellett felszívta a népköltészet nyelvét, de a hétköznapok parasztbeszédét is. Szabadszájú akár a vándorló katona, vagy pedig a mesélő paraszt: az ördög „olly nyelves, mint az igen híres és szemtelen k…a”. Bornemisza csúfolódik, „gajdol”, akár később Pázmány Péter. A képzett, nagyműveltségű pap folytonosan alulról is merített: nyelvet, hangot, ízlést és szellemet: ösztönösen összekötötte a magasat a méllyel. Neki köszönhetjük egy népmese csírájának följegyzését: „Prédikátortársam Huszár Gál beszélt egyszer egy bűbájos emberrel, ez a kígyóból ételt főzött, s aki főztjéből evett, megértette az állatok beszédét. Mikor szolgája alattomban evett az ételből, a szolga előtt sem maradt tikok a tyúk, ló, tehén beszéde. Meghallották azt is, miként adta hírül egy légi követség a verebeknek, hogy egy szamár elöntött egy zsák búzát az úton s így a madarak vígan lakomáznak a búzából.” A mese anyagát megtaláljuk a néhány évtizede följegyzett somogyi népmesék között, csak a bűbájosság színe lekopott kissé róla, s emberies tartalma megnemesedett: a juhász a kígyót megmenti a tűzhaláltól, s a kígyó hálából olyan képességgel ajándékozza meg, hogy ezután megérti az állatok beszédét, s így kincsekhez jut. Ez a példa sokat mond a néplélek hallatlan megőrző erejéről, s bizonyítja, hogy a néplélek az ómagyar hagyomány leghitelesebb forrása.
A magyar ősvallásról is hiteles nyomokat őrzött meg Bornemisza Péter, bűbájos igéket, ráolvasásokat, ilyen a „Csuzról való báj”:
„Uram mindenható Isten, mulék rögös nagy út, rajta megyen vala Áldott urunk Isten, elő talála hetvenhét féle veres Csuzt. Monda áldott urunk Úr Isten: hova indultatok ez rögös régi nagy úton? Meg szólala hetven hét féle vers Csuz: Ha minket azon kérdesz urunk úr Isten, hova megyünk ugy mond, ez fekete föld színére. Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe: szálas húsát szaggattyuk, piros vérét meg isszuk, száz tetemét tördellyük, száz izit, száz porcikáját. Hogy azt hallá áldott urunk Isten: Tük se mehessetek ugy mond ez fekete föld szinére, ez én adottam testbe, teremtettem lélekbe, tük is siessetek el az tenger szigetibe, kegyetlen Óriásoknak szálas húsát szagassátok, piros vérét meg igyátok. Azt meg hallák el sietnek, menének tenger szigetibe.”
Másik ráolvasása „Az kinek fejét meg menté hogy ne fájjon”: Nemes asszonyom Boldog Anya, be mene szent templomba, le üleplék az ő áldott aranyos székibe, az ő áldott szent fejét meg esé fenye füst csúz, fenye füst kelevény, le függeszté az ő áldott szent fejét rajta, szent kedve könyörödék, szent szine szomorodék. Azt látja az ő áldott szent Fia. Monda: Oh én szent Anyám, mire szent fejed le függesztöd, szent kedved meg könyörödött szent szined meg szomorodott? Hogy azt hallá asszonyunk Mária, mondá: Oh én áldott szent Fiam, hogy ne szomorogyék az én áldott szen színem, hogy ne függesszem az én áldottt szent fejemet, hogy ne könyörödjem meg az én áldott szent szivemben. Az én áldott szent fejemet meg esé fenye füst csúz, fenye füst kelevény hetven hét fájdalom be fogta száz tetememet. Hogy azt hallá áldott urunk Isten: Ne ijedgy és szent Anyám Mária, im én meg szorítom az én aranyos kendőtlen keszkenőmmel az te áldott szent fejedet, belőle ki fusson fenye füst csúz, fene füst kelevény, benne meg nem maradhasson hetven hét fájdalom az te száz tetemedben… Ez mai dicsőséges napon énis meg szorítottam ez embernek fejét ez kendőtlen keszkenővel, bűnös szájomból szent igéket reá mondottam: Ne iejdgyál szent anyám Mária, én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos.”
A harmadik: „Az kinek az torkába ereszkedett”: „Föld édes Anya te nbeked mondom először: ennek ő torkában erős pörös torok ereszködett, torok gyíkja, béka levelegje, nyak foga: oszollyon, romollyon, benne meg ne maradhasson, erős pörös tokok gyakja, béka levelegje, nyak foka, disznó szakája, kelevénye oszollyon, romollyon Istennek hatalmából, boldog anya parancsolattyával.”
A „régi rögös nagy út” a népvándorlás útja, éppen olyan ősi emlékünk és sorsunk kifejező képe, mint Szkárosi Horváth Andrásnál a „nagy por”. Az óriásokkal való harc a világteremtés ómondáinak visszacsillanása. Az ősi Boldogasszonyból keresztény hatásra boldog Anya lett, akitől már csak egy lépés az Istenanyja; a második bájoló imádság tisztán mutatja ezt a fejlődést. A második imádság végén azonban ismét felcsillan a pogány emlékezés: a Szent Anya, Isten anyja a „mindennél nagyobb bájos”. A „Föld édes anyát”, paraszti istenasszonyt csinált belőle. A negyedik bájolásban /itt nem közölt szöveg/ már maga „szent Anya Mária” mondja a pogány bájolást: „Ne ijedgy én áldott szent Fiam, én az én szent kezemmel meg fogom szent szamaradnak lábát, szent szájamból szent igét reá mondom, szent lehelletemet reá lehellem, csont megyen csonthoz, velő megyen velőhz, ér megyen érhöz, in megyen inhöz, vér megyen vérhöz”. A „szent” szó feltűnő halmozása sem mossa el a bájolás tiszta pogányságát. A Bájolások a magyar ősköltészet természetéről is sokat beszélnek. Más ezeknek az imáknak a természete, mint a keresztény imáké: valamennyien konkrét mesével kezdődnek, egyikük pedig éppen balladás természetű. Epikus jellegük éppen annyira kidomborodik, mint misztikus tartalmuk. Fohászaik finomak, mérsékeltek, misztikumuk gyakorlati célú, gyógyítani és enyhíteni akar. A mesélő, a pap és a bájoló „javas” hangja elegyedik benne bűbájjá, s a”bűbáj” itten nemcsak természetfölötti hatás, hanem finom költői szín, epikai erő,s bájos emberi hang is. Ha e néhány bűbájos emléket ősi énekeinek körvonalaihoz, s ősi mondáink megmaradt csíráihoz tesszük, láthatjuk, hogy a magyar ősköltészet mennyire átölelte a világot, s magában viselte az egész embert.
Bornemiszának, a középkori népi misztikum nagy összefoglalójának bármekkora is volt a középkori öröksége, újak voltak az emberi és a vallási célkitűzései. Nem hódolt aszkétikus eszményeknek, hanem emberi és erkölcsi puritánságot követelt; protestáns volt: a múlt öreg törzséből fiatal, merész sudárként nőtt ki. Prédikációiban rengeteg „példát” mond; megvilágiasította a középkor legérdekesebb műfaját, a példát. Az emberi lélek ezekben a példákban még tele van középkori rémülettel és révülettel, de a test már teljesen a reneszánsz ember teste. Véres olasz reneszánsz-drámákat és borsos honi történeteket mesél. A reneszánsz döntő élménye: a jogait követelő szép emberi test nálunk először Bornemisza műveiben jelentkezik. A reneszánszképet még megtöri a középkori keresztény röttenés árnyéka; ellen-Boccacciót ír, mert erkölcsi fölháborodást csatol a tiszta reneszánsztörténetekhez. Ha azonban erkölcsi sopánkodásait elhagyjuk: tiszta reneszánsz-anyag marad előttünk. Történetei néha mélyebbek Boccacció egyivású történeteinél, mert lélektani és etikai drámák csírái élnek bennök. (L. „Ördögi kísértések” c. könyvét.)
Néha flememli Bornemisza Komor arcát a predesztináció: „Egy Predikátor midőn hitit atta volna egy személynek, és más feleségével vétkezett volna, azután felakasztya magát, és ez írást hatta: hogy Isten őtet arra az veszedelemre választotta volna”. Nemcsak forró olasz históriákat mesél, hanem más népek életéből is merít példát és betekintést nyújt az európai népek lelkületébe. Nem kíméli kortársait és prédikátortársait, még feleségeik ballépését is kiírja, de önmagával szemben is szigorú: „Lám én magam sem rekesztem ki”. A század bűnügyi és botránykrónikáját is megtaláljuk művében, megírja többek között, hogy egy nemes ember disznókkal etette meg törvénytelen gyermekét. Legjobban a bűn, a röttenet, az emberi süllyedés és elesettség érdekelte: jellemző, hogy az „Ördögi kísértések” végére erkölcstörténeti vázlatot függeszt.
A szociális látás, tehát a laikus vallásosság folytonosan átüt művein, mint a vér a bőrön. A legfőbb bűnök közé sorolja a „hamis prókátorságot, hamis bíróságot, kegyetlen kapitányságot, hamis királyságot és hamis kereskedést”. Elmondja, hogy „egy ember szegénysége miatt mind feleségét, gyemekit torkon metélte és ő maga is a piacra menvén az okot kiáltván miért mielte, magának is az torkát meg metszette”. A népért kiáltó szó végigzengi a protestáns irodalmat; Bornemisza azonban már közvetlen képeket nyújt a népsorsról.
Hívő kereszténysége és puritánsága mellett hatalmas érzékiség élt benne. Miszticizmusa és a természetfelettibe vetett hite buja érzéki erővel párosult, akár Edy Endrében: a test nehéz belső válságok és harcok közepette igévé nemesedett, s az ige élő, meleg testté lőn. Ez a mélységekben járó s világokat egyesítő ember írja meg az első magyar „himnuszt”:
„Siralmas énnéköm tetüled megváltom,
Áldott Magyarország Tőled eltávoznom,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Az felföldet bírják az kevély németök,
Szerémséget bírják az fene törökök,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Engömöt kergetnek az kevély némötök.
Engöm környül vettek az pogány törökök.
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Engöm eluntattak az magyari urak,
Kiízték közölök az egy igaz Isten,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Legyön Isten hozzád áldott Magyarország.
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Ez énököt szörzék jó Husztnak várában,
Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!
Versében már tisztán jelentkezik a későbbi kuruc élmény: két pogány közt egy hazáért; s feltűnik a nagy költői vágy: a békés, termő magyar élet képe, melyben „nincsen semmi nagy uraság”.
A protestáns prédikáció benne szélesedett az egész életet átfogó műfajjá, egyetemes emberi vallomássá. Olykor meglepő lírai zengés csendül fel beszédeiben, mintha Balassa Bálint verseit olvasnók: „És előjön a nagy, szép, melegítő meg ékesítő, teremtő és éltető nyáridő, kiben mindenek megujulnak, megelevenednek, sok állatok, vadak, madarak, barmok tyukok, ludak, borjuk, bárányok élednek és újonnan ismét a megéhezett, fázott szegények melegítetnek”. Tavaszi seregszemle ez is, akár a „Borivóknak való”, de nem vitézi tavasz, hanem a paraszti-mezei örvendezés egyszerűbb s mindennapibb hangja. Prédikációi tele vannak drámai elemmel is. Így beszéli el Heródes gyermekgyilkosságát: „Igen röttenetes volt annyi kis gyermekecskének is mind hirtelen haláluk, mind sírásuk és sokaknak sebében kéz láb nélkül való fetrengésök és holt-eleven mozgásuk és annyi sok kicsinyeknek holt-eleven fekvésök. De az édesatyák, anyák, nénék, báttyok, rokonságuk és az idegenek is mennyi rémülést, esedezést, óhajtást, sírást, rívást műveltek rajok… kiknek sikoltások ország szerint terjedt és fölhatott az égre”.
A vallás világát egészen közel hozta a népi gyülekezet lelkéhez. A középkor a maga képére és hasonlatosságára alakította át a Szentírást, Bornemisza pedig népmondát csinált az újszövetségből ösztönös írói szabadsággal: „Mária és József Názáretből a vármegye székibe Betlehembe ment… Jézusnak születésekor még csak egy zsellérházacskája sem volt… Idegen földön, Betlehemben, más ember barmos istállóiban, szegény nyavalyás leányzótól, meleg víz, lágy ruha nélkül, posztócskában” született.
Humanista műveltsége vezette a görög Electrához, melyet átdolgozott. nem ragaszkodott az ősszöveghez, hanem meglepő költői szabadsággal használta fel a klasszikus anyagot. Az ógörög végzetből buja reneszánszdrámát csinált. A tündöklő, tobzódó reneszánsz-materializumus virul Bornemisza hőseiben, s a drámában számító, gyáva reneszánszorgyilkosság történik; az ógörög szellemnek nyomát sem találjuk, de annál szembetűnőbb a forró új-latin szellem hatása. Szerelmi s hálószoba-titkokról hull le a kárpit, az állig beburkolt s kordában tartott középkori testet anyaszültre vetkezteti, tobzódó, bőkezű nagyurak és reneszánsz-paraziták páváskodnak a színpadon. Electra is főként azért átkozódik, mert gonosz szülei elnyomják, s nem részesül eléggé az élet örömeiben; igazi reneszánsz-Hamupipőke. Nőalakjai a nyelvelés különösen fejlett művészetéről tesznek tanúságot. A dráma nyelve szellemes, borsos, bíbor indulatoktól színes, szólásmondásoktól ízes magyar köznyelv. Clytemnestra így bíztatja Electrát: „Bizony kicsossz innet oly helyre, hol nem keserítesz engem. Veszteg csak nagy nyelvű kabola, minden rútságot ránkkiáltasz, urammal egyetembe mindenek előtt rágalmazsz, de elcsípek az nyelved végébe”. Orastes így irányítja Aegistust: „Co be, co be”. Bornemisza puritán protestáns kritikával kíséri a reneszánsz-dráma „tobzódását”, kórusának fohászkodása néha olyan mélyöblű fohászkodás, mint a protestáns imádság; ezért sajátságos reneszánszíró Bornemisza.
Drámája külföldön került elő az elmúlt évtizedben. Hány műve veszhetett el nyom nélkül, de a megmaradtak is eléggé bizonyítják, hogy a régi magyarság egyik legmélyebb megnyilatkozása.
