Orbán Ottó: Cantio optima
Siralmas énnéköm így megöregednem
porrá őröltetnem testben és lélekben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Napjaim fele nyelvharapó rángás,
napjaim más fele béna ágyon fekvés.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Ez világi élet szememben így rút,
pokolba vivő út, dögvész, mérgezett kút.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Ki háltam valaha sikogató lánnyal,
most hálok csak a meddő orvostudománnyal.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Nászunkon nyerítve hahotáz az ördög,
ki teszi, hogy éjjel horkolok és hörgök.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
S rémálmot bocsát rám: valami fekete tárna
mélyén rőt derengés, kapuja sarkig tárva.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Írtam ezt a verset kórházból jövőben,
nem bízva csodában, fényesebb jövőben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?
Csak az ezüstfejű botban; ő tette, hogy el nem estem,
mikor megszédültem az ezredvégi Pesten.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?