Sértő Kálmán: Kacsasütés

A Nap már dél felé járt az égen, mikor a Budapest-Balaton közötti országút közepéhez érkeztem. Ráültem a vándorok trónjára, a kilométerkőre, hogy kissé kipihenjem magamat. Olyan fehér voltam a portól, mint egy gipszszobor. És amellett izzadtam is. Kis táskámat letettem a kilométerkő mellé. Pedig félkiló kenyéren, kevés szalonnán és egy versesfüzeten kívül semmi más nem volt benne. De a hosszú út későbbi óráiban mégis nagyon lehúzta az a kis vacak táska a karomat…

    Szerencsére a kilométerkő-trónom mögött egy hatalmas, árnyas fa állt. Madarak fészkeltek, szeretkeztek és fütyöltek az ágai között. Az árnyékban pödörtem egy cigarettát. És a füst közül és árnyék alól félvígan néztem a messzeségbe. Előttem messze bent a határban egy kastély piroslott a felhőkbe fúró jegenyefák között. A park körül béreslakások, nagy felhőkarcoló szénakazlak sorakoztak. A kastélytól idébb egy hatalmas tó tündökölt a napfényben. Messziről is ki lehetett venni, hogy kacsák és libák fürödnek benne. Egy hajlotthátú öregember járkált izgatottan a tó partján. Egy kilométerről is feltűnően ideges volt. Mintha fehér hajának az elvesztett feketeségét, vagy valami titkot keresne. Az öregember véletlenül felém fordult. meglátott és kétségbeesetten kezdett integetni. Gyakorlott szeme és esz messziről is megállapította, hogy szerény személyemben csak vándor ülhet a kilométerkövön és nem a főispán…

    Bevallom, nem tudtam, hogy miben lehetek az öregember segítségére. Azért hát fölkeltem a kőről. Botomat és táskámat fölkapva rohantam felé. Öt perc múlva odaértem. És ugyancsak elcsodálkoztam az öreg vándoron. A tarisznyán kívül egy citera, ötliteres vasfazék volt szíjakkal a vállához kötözve. A szivarzsebéből pedig főzőkanál nyel kukucskált ki. Nyomban megállapítottam, hogy a citerás öreg zeneértő ember. És menet közben szakácsművészettel foglalkozik. Egzotikus madarak tollai ékeskedtek a kalapja mellett. Csak éppen monokli hiányzott a szeméről…

    - Jó hogy gyössz öcsém, – mutatkozott be. – Sudár Pista vagyok Rózsa Sándor alvezérének a fia. A megboldogult nemes nyomdokain járva, ma már csak én vagyok haramia az országban. A nyolcvanadik évemet már elkerültem, de még úgy nem voltam elkeseredve, mint a mai napon…

    Legyintett.

    - Tedd le öcsém a táskádat oda a jegenyefa tövibe. Én is lemálházom magamról a hóbelevancot. Aztán majd elmondom a bajomat…

    Amikor lepakoltunk, azt öreg előhozakodott:

    - Az a bajom, öcsém, hogy tegnap megrándult a karom. És nem tudok dobni… Hibás kézzel nem tudom kezelni a botot… Most egy csontrakó komámhoz megyek Tihanyba. Csak az tud a karomon segíteni. De hát addig is élni kell. És én nem tudok se’ hantot, se’ botot dobni… Értsz-e te, öcsém, a dobáshoz?

    - Ha nem sajnálnám az emberek születendő unokáit, még a napot is ledobnám az égről – feleltem. – De hát miben lehetek szolgálatára?…

    - Nézd csak, öcsém, ezt a görcsös furkósbotot. Valódi hazai gyártmány. Evvel sokkal olcsóbban lehet húst szerezni, mint pénzzel. És ki ellensége a mai gonosz világban a pecsenyének? Látod fiam, itt az uraság tavában a kacsákat? Kanyarintsd csak meg a botot a fejed fölött. És sózz oda vele az egyik ruca becsületben megőszült fejére. A legnagyobbat próbáld eltalálni. Azt a tarkaszárnyút…

    - Dehát hová gondol, Pista bátyám? – vetettem közbe. – Még valaki meg is láthatja és csendőrkézre kerülhetünk. És én italos legény létemre azt mondom, hogy a csendőrségi fogda még a tejcsarnoknál is rosszabb. Esetleg az is megtörténhetik velünk, hogy az uraság belésertéz a hátulsó arcunkba! Nem gondolja, Pista bátyám?! Én minden habozás nélkül kimondom, hogy nem dobom agyon a kacsát. Bár az uraságnak elég van belőle. De én még az emberek tudta nélkül sem akarok tolvaj lenni…

    - Elég! – szakított félbe az öreg. – Gyáva nyúl vagy, öcsém. És uraságpárti. Az uraságnak annyi kacsája úszik itt a tóban, hogy akkor is meg tudná tömni tollal a dunnáját, ha minden kacsából csak egy pelyhet tépne ki…

    Ez a felfedezés annyira megrendített, hogy – »Vállalom a dobást« – kiáltással megmarkoltam a botot. Megkanyarítottam a fejem felett. És odasuhintottam a gyanútlanul fürdő kacsák közé…

    Két ruca maradt a csatatéren. A legnagyobb tarkaszárnyú és egy középnagy fehér kacsa. Az élve maradt félénk kacsák a part felé rúgták ijedtükben a botot és a két holt társuk tetemét. Aztán gágogva a tó közepe felé úsztak. Pár pillanat múlva kikaptuk a vízből a botot és a kacsákat…

    - No ezek sem fundálják többé ferdén tartott fejjel a napot, – állapította meg az öreg. – Mesteri dobást csináltál öcsém. Most szedj száraz ágat a fák alatt. Addig én elvégzem a magam dolgát…

    Pillanatok alatt egy máglyányi száraz, letöredezett ákácfagallyat szedtem. Nagy halomba hordtam. És néztem, hogy az öreg vándor mit művel? Először is felvágta a kacsák hasát. Kidobta a belüket és a t vizében kimosta a kacsák belső részét. Az egyik mellényzsebéből gyufaskatulyát vett elő, amiben kiderült, hogy sóval kevert darált paprika van. Befűszerezte a kacsák belsejét. És a nyakukat a szárnyak alá gyűrte. A nagyobb munka csak eztán kezdődött…

    Drótostótok tökfedőjére emlékeztető hatalmas kalapját háromszor is belemerítette a tóba. A kacsák után még három kalap vizet is lopott az uraság tavából. Két nagy sárlepényt gyúrt a porban. És amúgy tollastól belégyúrta a lepényekbe a kacsákat. Mikor a tűz már lohadni kezdett, a két nagy sárgombócot betette a parázsba. Oldalt és felül betakarta parázzsal. Nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. Fél óra hosszáig hangtalanul pipáztunk…

    Félóra múlva az öreg szétkotorta a parazsat. A sárgombócok keménnyé értek a parázsban és megrepedeztek. Most kezdtem érteni, hogy mit akart az öreg. Aranysárga zsír csörgedezett ki a repedések közül. Kíváncsi lettem az agyagban sült kacsa ízére. Csurgott a nyálam. De nem kellett soká várni. A deresfejű csavargó két bottal óvatosan a sárgombócok alá nyúlt. Kiemelte és a földhöz koccantotta őket. Gyönyörű csodát láttam magam előtt. A kacsák tolla sülés közben az utolsó szőrpehelyig odaragadtak a megkeményedő sárhoz. Két aranysárga sültkacsa mosolygott ránk…

    - Vegye elő a bicsakot! – vezényelt az öreg. Úgy cselekedtem. Hozzáfogtunk a falatozáshoz. Olyan jóízű volt a kacsa, hogy kétszer kellett újra íróvá születnem, hogy le tudjam írni…

    - Csak az a baj, hogy nincs bor és szivar… – dörmögött ebéd után az öreg.

    - Az is lesz – bíztattam. – Gyerünk ki oda az országútra és amoda a csárdába. Van nálam öt pengő.

    Fölkerekedtünk. És belátogattunk a csárdába. A harmadik liter bornál egy poros faliképre mutatott az öreg.

    - Látod, öcsém, a középső alakot? Az Rózsa Sándor. Mellette balról az apám. Az alvezére. A-z-al-ve-zé-re. – zokogta el magát az öreg. És beszeszelt homloka lekoccant az asztalra…

     

    Pesti Napló, 1937. október 16.           

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf