Illyés Gyula: Sértő Kálmán
Meghalt Sértő Kálmán. Vérbaj. Nyilas lapok siratják.
Élete – ez lesz a tanulság – jelentősebb, mint művei. Példa, szomorú s ijesztő példázata annak, mi történhetik a polgárosultságban még a jó tehetségű paraszttal is, ha egyensúlyát veszti.
Pestre érkezésének első hetében láttam először. Akkor már olvastam füzeteit; üde, tiszta hangú verseket is találtam bennük a rengeteg próbálkozás között. Bár ezek is meghatóak voltak, ha mással nem, az igyekezettel. Az egyik hosszú, másféloldalas versnek ez volt a címe: Szonett. Mit mondhattam néki róluk? Hogy tanuljon, tanuljon és vigyázzon magára. Hogy helyzeti előnye a tomboló parasztdivatban veszély is lehet. S hogy könnyebbsége épp felelőssége is.
Rá egy-két hétre érte utol a dicsőség. Ismét felkeresett. Akkor már előkelő pártfogójánál lakott.
- Nagy magyar az – mondta róla. Arcán mosoly bujkált-
Megkérdeztem, miért.
- Otthon egész nap magyar ruhában jár! Csupa zsinór meg vitézkötés a kabátja.
Nem értettem.
- Még az az ingféléje is – magyarázta tovább.
Már a kelleténél is többet értettem.
Azt akarta tudtomra adni, hogy a hosszú házikabátot nézte díszmagyarnak. S a pizsamát.
S én megsejdítettem, hogy a mulattatás kedvéért, készakarva mutatkozik ilyen tájékozatlan-egyszerűnek.
Aztán évekig csak hallottam róla. Sorsa, megélhetése belekényszerítette ebbe az úr-pukkasztó, de a végén mindig úr-nevettető vidéki tájékozatlanságba, nyersességbe. Konokan csak üdeséget, paraszti esetlenséget vártak tőle, Baczur Gazsi szavait. Alja-színészek, zugújságírók közt élt. Az már iszonyat volt, amit hallottam, hogy ezek mit vártak tőle; hogy bántak vele. Voltak jóakarói is, hasztalan. Ivott, megbetegedett. Prózaírásai a korszak revolver-lapjainak voltak heti eseményei. Méltán féltettem. Írtam neki – mit írhattam? Hogy ne igyon; ne folytassa ezt; ne adja oda magát.
Cikkben, versben, hosszú levélben felelt. Mindegyikben más hangot ütve meg. Gorombát is. Ismét találkoztunk.
Arról beszélgettünk, hogy aki megőrzi paraszti mivoltát, az a polgárosultságban csak mindennel szembeszegülő lázadó lehet vagy szolga; még jobban, mint otthon.
- Mert itt több a parancsoló – mondta, újabb rumot rendelve.
Tragédiája az volt, hogy hazulról hozott, eredeti, valóban ősi tehetségét itt nem tudta gyarapítani; fölvértezni sem. Tragédiája, akár az első nagy áldozat, az orosz Jeszenyin esetében, egy kicsit osztálya tragédiája is: ilyen árvaságra küldi fiait az még a hírnév útján is.
Lapozom verseit: föl-fölcsillan bennünk az üdeség, aztán a harag, a keserűség; igazi tartalmat a költő élete, ez a tragédia tölt beléjük. Az olvasót az rendítheti meg, ami hajdan oly könnyen megmosolyogtatta: hogy ki írta mindezt.
Nyugat, 1941. július