Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Harminc év közelében, Tarka-barka strófák

Dsida Jenő:

A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt –
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt –
Vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.

Belém tekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomorúság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat,
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belém iszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar,
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbújtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem adhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.

Dsida Jenő:

Harminc év közelében

Gyűlnek hangtalanul, gyűlnek a tárgyaim,
úgy gyűlnek köribém, mint a gyűlő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
    kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
    s mondom: újra betelt, ez is.

Gyűlnek könyveim és ellepik otthonom,
gyűlnek gyűrűim és ellepik ujjaim,
gyűlnek régi ruhák, s gyűlnek az újak is,
    postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-színű virágokat
kaptam, nárciszokat karcsú pohárban, és
gondos, kedves anyám csontnyelű hajkefét
    vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domború tintakút,
    képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyűrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
    mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
    mily közel van a férfikor, –

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics
    mely máris lefelé zuhan.

…És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya közé untalan szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
    borzas rengetegét kötik

karjaimra, s opál gomolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilallást okoz,
    húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála, s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
    tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrű nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanít ha nincs
    jobb zsebemben az óra, és

…úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sűrűjén, míglen a vérivó
    végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
    s rábízom magamat lehunyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el – és néha belém nyilall
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
    végromlásba, halálba visz.

…Meddig késlekedel, ifjúi lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancú hínár sanda sövényeit
    s meglengetni szabad karom?

Gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
    ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
    szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs, s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föl közepén, nézem a csillagok
    szőke, rám kacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncosító kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
    mint sebesáramú folyam;

s látván, énekelek nagyszerű éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
    boldog Istene! Ifjúság!

Dsida Jenő:

Tarka-barka strófák

Ki volt Ilonka? Eddig róla persze
nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám.
A legvadabb fiúknál több a mersze,
püföltük egymást hónapok során.
Övemben tomahawk – kicsiny fafejsze –,
kertjük felé haladva szaporán
már messziről kutattam, vajh vár-e.
Én apacs voltam, ő meg delaváre.

Leírjam? Istenem, milyen nehéz
megfogni pár vonását! Szerterezdül,
bármily vigyázva nyúl felé a kéz.
Húsz esztendő könnyes ködén keresztül
fúr át szemem, mikor szemébe néz.
Emlék-indákon millió gerezd ül,
s valami mégis bizton igazít,
hogy őt szakítsam le, az igazit.

Aligha hinném, hogy utálatos volt.
Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján,
az orra kissé szeplős és fitos volt,
cinkék vidultak tiszta kacaján,
gömbölyded arca fényes és piros volt,
s kétoldalt olyan huncutkás, kaján
gödröcske, milyet angyalok kívánnak…
De mire kell szépség – egy indiánnak?

Most már bevallom, bármint hesseget
a szégyenérzés, hogy a latinórán
hozzá írtam az első verseket.
(Öreg tanárom zsörtölődve szór rám
utólagos, kemény intéseket,
ha ez kezébe jut.) De drága Laurám
nem tudta, hogy a Véres Kutyafog
Petrarca lett és rímeket nyafog.

Ez is miatta történt, csak miatta:
Egyszer apám, mint szokták jó szülők,
térdére vont s a nagy kérdést feladta,
milyen pályára vágyom s készülök.
– Költő leszek – feleletem. – Tyű, ebadta! –
hördült a hangja, mint egy vésztülök:
– Te semmiházi! Elkotródj azonnal! –
(Őszinte szó nem mindig jár haszonnal.)

Bizony nem hagytam volna annyiba,
hogy így Pegazusom szárnyába nyesnek,
ha nem puhít meg úgy a galiba
és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.
Ám a dorgálás végszavaiba
foglaltak immár maguktól elesnek
s erőtlenek, hogy jóra intsenek:
»Költők csak voltak, költők nincsenek!«

Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor,
mily teljességgel nem mond igazat,
félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor
helyett pokol lesz, kora kárhozat!
Nincs annyi szúnyog nyári alkonyatkor,
nincs a mocsárban annyi sok moszat,
nem írt le annyi zagyva verset Kassák,
ahány költő itt ténfereg manapság.

Szegény Erdély! Szegény irodalom!
Nyakába kötve irdatlan kolonca!
Ha mostan Byront mímelné dalom,
kitől örökbe szállt reám e stanca,
tudom, támadna rút riadalom:
névleg sorolnának fel, sok ribanca,
gyémántnak árult hitvány békasó,
kire köpik a nyájas olvasó.

Ijesztő versezményeivel házal
és kéreget a nyalka Nyallay,
bús ál-Petőfi, telve honfilázzal,
majd szétrepesztik mély sóhajai
s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal.
(A hentesek mind mecénásai,
s ki Nyallay-vers-olvasára számít,
csomagoltasson tíz deka szalámit.)

S a többiek sok borzas, buksi fej,
csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta,
– egy perc nyugalmat tőlük merre lelj?
Már valamennyi gondjaimra bízta
néhány csodálatos művét, amely
neked köszöni létét, szent giliszta.
Könyv lep be lassan padlót és falat,
s én hálhatok a szabad ég alatt.

De hagyjuk a honmentő, népszakértő
s egyéb csúf irodalmi tetveket,
(ez nem reájuk, a tetvekre sértő!)
kik csattogtatnak nyálas nyelveket
a hatalom talpán s szőnek megértő
»kultúrközeledési« terveket, –
minél többször rúgnak belénk s beléjük,
annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.

A rímem inkább rólatok pereg,
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek,
s tanyát ütvén az erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzeket most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!

Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindig zsémbes, mindig harapós,
mindig teremtő tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajszú Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
s a hullócsillag, Sipos Domokos,
Nyírő, Tamási – még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán… –

s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon! –
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.

S Kemény János!… A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár,
s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely,
és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
„Báró ugyan, de abbahagyta régen…”

És számon kívül hagyni ki meri
az ifjúságot, fürge versenyével?
A sorban első volt Szemlér Feri,
majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
Ormos, Bözödi – s jönnek ismert névvel
a múzsa többi jó kegyencei,
Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.

Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
mely benned ily dús virágba szökött?
Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
s hogy száz év múlva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajon
ki rejlik egy s más említett mögött,
avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, –
…ha addig él e néhány strófa, persze.

Sok tarka-barka dolgot kellene
még följegyezni rólatok, de döntő
érv tiltakozva hangol ellene:
úgy cseng e dallam máris, mint Vízöntő
havában a vers népszerű neme,
farsangi rigmus, mókás felköszöntő,
vagy Szilveszterre tákolt színpadi
bohóság… Jaj, ha hallaná Ady!

Az ő tusázó, véres szellemének
hatása, hogy a játszi hangulat
megvetve bujdosik a magyar ének
berkeiben és többé nem mulat.
Kik vígan írtak, szemlesütve félnek,
mint csempészek, ha zubbonyuk alatt
tilos bankókat rejtenek a ráncok,
s matatják őket vizslató fináncok.

Kicsit nagyképűek vagyunk, s olyan
jelmondatunk is: »Századokra termelj
s tekintsd magad halálos komolyan!«
Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
ezüstkövek közt zirrenő neszét.
Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!